Mensáros Zoltán

Aktarab

A harmadik emeleti helyiség ablakai a belső udvarra néztek. A szürke falak ritkán láttak napot. Villany nélkül sötét volt a szoba, mint a kamrapolcok, ha a keskenyre vágott szellőzőnyílást üres befőttesüvegek takarták el. A három íróasztal épphogy elfért az iratszekrények között. Az ikertelefonok alig adtak vonalat. Fölöttünk még nyáron is égett a neoncső. Sziszegő hangjuk karcolta a dobhártyát. Bogáth Antal messzebbre tolta a hamutartót. Az egymásra púpozott cigarettavégek kesernyés illatot árasztottak magukból.

Megszólalt a telefon.

A férfi gyorsan felvette a kagylót. Aztán várt. Hirtelen olyan hangot szeretett volna hallani, ami csak neki szól, és ami csak tőle várja a választ. Vagy megkérdeznék, hogy zúg-e még a füle, vagy hogy mire gondol elalvás előtt esténként.

Egyáltalán megismerhető az emberi gondolat? És megfogalmazódott benne egyáltalán valami, amikor katonaruhában naponta ismételgették, hogy "Puskával tisztelegj!"? Csak arra emlékezett: képtelen volt könyökét úgy behúzni, hogy meg ne bökje a mellette állót. Ilyenkor halk kuncogás hullámzott végig a soron, volt aki továbbadta a bökdösődést, vagy méltatlankodó pillantásaival az őrmester tekintetét kereste. Volt olyan is, aki nem bánta, ha lecsapott rá a katonai szigor, mert a fogdában legalább nyugton hagyták néhány órára vagy napra.

Halló! - mondta hivatalosan.

De csak sziszegést hallott. Mintha szél fújna messziről. Aztán néhányszor kattogott is.

Bogáth vagyok! - próbálkozott újra.

Erre sem válaszolt senki. A búgó hang végül elvágta a vonalat. Szobatársának persze mindig sikerül. Órákig elfecseg azzal a nővel. És hogy a szemrehányó pillantásokat elkerülje, székével hátat fordít az íróasztalnak. Rá is telepedik néha.

Nem baj! - legyintett félig gondolatban.

Amikor egyedül maradt, nyomban felállt. Kinyújtóztatta gémberedett tagjait. Hányszor kérte már: helyezzék át egy másik szobába. Neki megfelelne az a lichthofra nyíló irattár is. Ilyen hosszú munkaévek után igazán megérdemelné, hogy egyedül legyen. Apró sértéseik jobban megsebzik, mintha az arcára ütnének. Hogy nem megy velük inni?!

Ugyan!

Bogáth Antal ösztönösen kilépett a folyosóra.

A páternoszter fülkéi szinte észrevétlenül cipelték a napok-évek elhasznált levegőjét.

A földszintre vitette magát. Amikor kiszállt, úgy tett, mintha sürgős dolga lenne ott. Először a forgóajtó üvegén át fürkészve az utcára nézett, majd a büfé ajtajából figyelte az újonnan érkezőket, aztán a másik lift felé tekintgetett, mintha onnan várna valakit.

Nem jött nevemre levél? - szólította meg a portást is.

A tányérsapkás férfi merev tartással állt a fülkéje előtt, majd belekotort az asztalon heverő írásokba.

Ki a címzett? - kérdezte.

Bogáth Antal tekintetében sértődött fény lobbant, és dobhártyája is pattogni kezdett most.

Megperdült a forgóajtó. Csomagokat préseltek az ajtószárnyak közé. Nekifeszültek a rézfogantyúknak. A kőpadlón sistergett a latyak. A lábtörlőtől már kézben vitték valamennyit. Csak arra vigyáztak, nehogy a hólét továbbhordják a páternoszterhez is. Újra a fülkébe lépett.

Talpa alatt időnként meg-megzökkent a lift, hogy aztán szinte hangtalanul emelkedjen följebb. A negyedik emeleten csupán egyetlen lámpa égett. Szállodai ajtók lehetnek ilyenek éjszaka. A cipők persze hiányoztak a küszöbök előtt, meg középről a futószőnyeg. A férfi kilépett az ötödiken. Gumitalpú cipője alatt sziszegett a műanyag padló. Ha korán kelő aktacipelőkkel találkozott, zavartan köhintett néhányszor. A főnök szobája előtt pedig - akaratlanul is - lábujjhegyen lépkedett. Szinte látta, ahogy tekintetét végigjáratja a tárgyalóasztalon, miközben lopva a könyvszekrény üvegajtajára pillant, hogy hivatali tartásán igazítson egyet. Orrát elhasznált levegő csapta meg.

Uraim! - hallotta a hangját is.

Vagy: - Elvtársak?

Bogáth Antal, mint akit rajtakaptak, meggyorsította lépteit. Piros foltok rajzolódtak ki az arcán. A csaknem láthatatlan tapétaajtó mellett pedig a fejét is elfordította. Hátha éppen most lép ki rajta a főnök, hogy észrevétlenül meglógjon a hátsó lépcsőkön. Mert az ő ügyei megszámlálhatatlanok, és rajtuk titkos a pecsét. Ilyenkor a helyettes arca is megkeményedett, és aláíró tolla pattogott az aktapapíron. Aztán hátratámaszkodott a bordó huzatú karosszékben. Csak a karfákat szegélyezte fekete bőr. Ő választotta ezt a magas támlájút. Néhány napja hozták. Akkor cserélték ki a függönyt, meg a szőnyeget is. A párnázott ajtóhoz azonban nem nyúltak. Pedig vastagabb bélést kért a gondnokságtól. Mert minden szó áthallatszik ezen a régin!

A férfi lopva körülnézett, majd óvatosan a szürkésbarna műbőrre tapasztotta a fülét.

Írógép kopogott bentről.

Füle erősebben zúgott most. Azt mondta az orvos, hogy idővel mindenkinek romlik a hallása. Persze ő még nem tarthat ott. Gyomra azonban hirtelen összeszorult. Rádöbbent, hogy fél. Mintha sötétben tapogatódzna.

Osztályvezető - olvasta az egyik dupla szárnyú ajtón.

Irigy lennék?! - borzongott végig a hátán váratlanul, és gyorsan a liftbe szállt újra. Felfelé vitette magát: egészen a padlásig. Úgy érezte, mintha a hatalmas átemelő fogaskerék összepréselte volna. Mindenütt falak, olajos láncok, kattogás, surranás és hirtelen hideg. Mire a tizedik emeletre ereszkedett vissza, egészen kimerült. Egyszer kirúgott innen valaki. A hófogórácsok majdnem fölnyársalták. Vajon ő is megszédülne itt a magasban?

De a páternoszter tovább sülylyedt vele.

Szobájában persze aktacsomag várta megint. A főnök mindig neki szignálja ki a napi postát.

Ekkor a házak tetőgerincén megtört a délutáni napfény. Szinte lángra lobbantotta az irathalmazt. Aztán hosszúra nyúlt, hogy végül az ajtóig tapogasson.

A férfi behunyta a szemét.

Gyerekkora villant át rajta hirtelen. A papírsárkány zsinege váratlanul kicsúszott az ujjai közül. A magasba szállt, a tetőgerincek fölé, hogy aztán végleg eltűnjön valahol a felhőfoszlányok mögött.

A páternoszter surranó nesze most a gerincén borzongott végig.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu