Valóban "új" parancs

"Amikor az áruló Júdás kiment a teremből, Jézus beszélni kezdett."

Ez a nagy beszéd Isten legvégső, legmélyebb üzenete, hiszen Jézus ebben tárja fel életének titkát, hogy Ő öröktől fogva az Atyánál van és az Atya Lelke az Ő Lelke is, a Vigasztaló, az Igazság és Szeretet Lelke, a Harmadik Isteni Személy. Úgy hogy meg is jegyzik a tanítványok: "Most nyíltan beszélsz és minden képletesség nélkül" (Jn 16, 29)

Mindaddig nem beszélt egészen nyíltan, amíg az áruló közöttük volt. Van ebben valami nemesen és mélységesen emberi, van ebben valami az isteni bölcsességből és van ebben a szentmisére való vonatkozásból is.

Az árulójának nem adja ki az ember lelke legmélyebb titkát. A barátságnak legalább olyan elkötelezettsége kell, amelyben elfogadjuk a másikat anélkül, hogy mindenestül megértenénk, mint pl. Péter apostol Jézust, aki nem érti ugyan a kafarnaumi beszédet, és ezt meg is vallja, ugyanakkor megbízik Jézusban.

De abban Jézus isteni bölcsessége is megmutatkozik, hogy azt, amit az egész világnak, az egész emberiségnek mondani akar, nem bízza a tömegekre, hanem csak azokra, akik őt feltétlenül elfogadják.

Ugyanakkor ez a helyzet nyilván utal a mi szentmisénkre is, ahol Jézusnak, mint Istennek dicsőítő énekeket énekelünk, ahogy ezt már ifjabb Plinius is jelentette a császárnak a II. század elején Bithiniából a keresztények vasárnapi szentmiséjéről. Az Egyház a legegyértelműbben az Utolsó Vacsora szituációban a szentmisében vallja meg Jézus Krisztus egylényegűségét az Atyával és a Szentlélekkel. A szentmise tehát nem pasztorációs (térítési) helyzet és terület. A templom ajtajának inkább becsukva kell lenni, mint nyitva a szentséges misztériumok ünneplése alatt. Az I. század végén keletkezett őskeresztény irat, a Didaché nem átallja Jézus szavát alkalmazni erre a helyzetre: "Ne szórjátok a gyöngyöket a sertések elé".

És most mit fog mondani Jézus? Mi az ő legbensőbb titka? Amikor megosztjuk valakivel tikunkat, a szégyenhez hasonló érzés jár át bennünket. Most ez egyfajta lelki feltárulkozás: A mi titkaink inkább sebzettségünk, sérültségünk, gyöngeségeink titkai, Jézus titka az Atyaistennel való teljes, a világ teremtése előttre, az örökkévalóságba nyúló egysége.

Most, hogy az áruló Júdás elindul jelenteni a főpapoknak, hol is lehet Jézust elfogni "...most dicsőül meg az Emberfia, és benne megdicsőül az Isten". Hogyhogy? Micsoda megdicsőülés az elfogatás, a kihallgatás, az arculütés, a megostorozás; a tövissel való megkoronázás, a halálos ítélet a keserves kereszthalál?

Figyeljünk Urunk szavaira! Nem külön az ő saját megdicsőüléséről beszél, függetlenül az Atyaisten megdicsőülésétől, és nem is csak az Atya megdicsőüléséről beszél, függetlenül az övétől! Mert ez a kettő egy és ugyanaz, hiszen később mondja: "aki engem lát, látja az Atyát". Egy személy megdicsőülése abban áll, hogy a legrejtettebb értéke a felszínre kerül, láthatóvá válik. Márpedig Jézus örök kapcsolata az Atyával a húsvéti eseményben tárul fel, nemcsak abban, hogy őt feltámasztja az Atya, hanem elsősorban abban, hogy ő mer belehalni az Atyába vetett bizalomba: "Atyám, a te kezedbe ajánlom az én lelkemet."

Ugyanakkor a kereszten meghalva mutatja be a teremtő Atyaistent a világnak. Nem kényúr az Isten, nem ellenségeit eltipró hatalom, hanem szeretet. A szeretet pedig képes meghalni azért, akit szeret. Jézus szeretetből értünk vállalt halála nemcsak az ő szeretetének és bizalmának jele az Atya iránt, nemcsak az Atya húsvétkor nyilvánvalóvá levő szeretete Jézus iránt (hiszen ez azt jelenti, hogy a kereszten is vele volt), hanem Jézusnak, az örök Fiúistennek a szeretete irántunk. És ez a szeretet, aki az Atya és Fiú között van, akivel az Atya és Fiú szeret minket, maga a Szentlélek.

Nem csoda, hogy ezután rögtön így folytatja: "Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást, amint én szeretlek titeket".

Valóban új parancs, mert ez az "amint" jelenti kereszthalálát, ő ugyanis mindvégig szeretett, de jelenti a Szentlelket is, mert ő úgy szeret minket, majd, később mondja, ahogy az Atya szereti őt. És hogyan szereti őt az Atya? A Szentlélekben!

Vagyis a Krisztusban hívők egymás iránti szeretete meg van jelölve a kereszt és húsvét - pünkösd titkával.

A szentek mind így szerettek: mindhalálig (sokszor életüket is adva másokért l. Szent Maximilian Kolbe), húsvéti - pünkösdi módon, vagyis a Szentlelket adva.

Páduai Szent Antal kolostorában élt egy Péter nevű novícius, akinek csakhamar lelohadt kezdeti buzgósága. A szent behívatta cellájába és rálehelt, ezt mondva: "Vedd a Szentlelket". Az ájultan esett össze. Szent Antal felszólította: "Állj fel!" Lábra állt. Bevallása szerint a mennyország boldogságában volt része. Hűséges szerzetes lett belőle. Nyilván a Szent saját testvéri szeretetét és abban a Szentlelket adta ennek az ifjú szerzetesnek.

A mi szeretetünk, ha az eléri a kereszt méreteit, nem más, mint Isten szeretete bennünk: maga a Szentlélek, aki kiáradt a szívünkbe. (l. Róm 5,5)

Amikor ezt a megdöbbentő valóságot felismerjük, alkalmaznunk kell életünk mindennapi felszínére is, mert életünknek nemcsak mélysége van, hanem felszíne is, és ez nem baj. A baj az lenne, ha a felszín elszakadna ettől a mélységtől, ha nem lenne vele valós kapcsolata. Arról vagyok-e felismerhető Jézus tanítványaként, ahogy élek, ahogy szeretek? Íme, ez a szó legszorosabb értelmében vett misszió, küldetés, amilyen egy forrás küldetése, amely árasztja az élet vizét.

Fr. Barsi Balázs O.F.M.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu