Ez a dal, amelyet évtizedekig énekeltek mozgalmi indulóként ünnepségeken, iskolában, munkahelyen, úton-útfélen egyaránt, és amelyről egy irodalmi nemzedéket neveztek el (Fényes szellők), kezdetben a népi kollégium indulója volt, szövegét pedig egy bukovinai magyar népdal dallamára Jankovich Ferenc írta.

Jankovich Ferenc 1907-ben született Székesfehérváron. Édesapja kőműves volt, a fiú is gyakran segédkezett az építkezéseken, de szorgalma, éles esze mégis továbbtanulásra ösztönözte, ezért a Székesfehérvári Reálgimnáziumban folytatta tanulmányait, majd az érettségi után a Budapesti Egyetem bölcsészkarára, magyar-francia szakra jelentkezett. A hatvanas években megjelent Magam emberségéből című önéletrajzi regényében meleg hangon beszél azokról az emberekről, akik életében segítették: tanárairól, akik egyetemre irányították, Gombocz Zoltánról, a neves nyelvészről, aki abban az időben az Eötvös-kollégiumot vezette, és aki hozzásegítette, hogy a párizsi École Normale Supérieure-ben tanuljon tovább. Beszél Babits Mihályról és pályatársairól is, akik költővé válásában segítették.

Párizs elbűvölte Jankovich Ferencet is, mint ahogy Adyra, Illyésre is nagy hatással volt, azonban másként élte meg a francia élményeket: míg Adyt elkeserítette a magyarság elmaradottsága, Jankovichban felelősségtudatot, honvágyat ébresztett. Talán ez az érzés avatta igazán költővé. Itt jelentek meg első költeményei a dunántúli táj szépségéről, itt adták ki verseit Kenyérszegés címmel. Formaművészhez illő bukolikus hangulatot árasztó versei a Nyugat költőjét láttatták benne, ám költészete népi mondanivalóval színesedett, így Illyéshez hasonló szintézist alkotott a Nyugat ízlésvilágához kapcsolódó líra és a népnemzetiek témáiból. A hazatérő költő úgy érezte, hogy tennie kell valamit a népért, amelyből származik. Egyik legszebb verse, a Szántód partjainál így szemlélteti ezt az érzést:

"...láttam Párizst és nem láttam Baranyát:
láttam Monte-Carlot és Avignont
- s mint játékos, kinek pénze fogy,
riadva kérdem, mit nyertél, bolond?
Elmúlt Avignon - itt maradt Somogy."

A verseiben megjelenő muzikalitást zenei képzettsége is elősegítette. Már gyermekkorában felfigyeltek kellemes énekhangjára, így az Eötvös- kollégiumban a Zeneművészeti Főiskolára irányították, hogy operaénekes legyen. Hivatásos énekes nem lett belőle, de évekig szerkesztette a Magyar Dal című zenei lapot.

A világháborúban írt versei a nemzethalál veszélyéről beszélnek, így a háború végét kitörő örömmel élte át. Ő is a nemzet megújhodását, a nép felemelkedését látta az új rendben. A parasztpárthoz csatlakozott, részt vett a népfőiskola szervezésében. Ebben az időben - ahogy beszélt róla, "ártatlan verseket" írt dallamokra, így született a "Sej, a mi lobogónkat " is, de Kodály Marseillaise-feldolgozásához is ő adta a ma is népszerű verset. A Rákosi-korszakban hallgatásra kényszerült, Moliére-fordításaival vészelte át ezt az időszakot. Mivel a forradalom napjaiban nem vállalt szerepet, ´56 után újra lehetőséget kapott a megjelenésre. Ekkor születtek történelmi regényei, ekkor bontakozott ki gondolati lírája.

Jankovich Ferenc harminc éve halt meg, s bár neve ma már ismeretlen a felnövekvő generációknak, költészete mindig megőrzi verseinek legfontosabb üzenetét, a dunántúli táj szeretetét.

Géczy Árpád