Mensáros Zoltán

Gombfoci

Bory Ambrus szorosabbra húzta nyakán a sálat. Gépies mozdulatokkal indult a híd felé. A villamosok, mint a kígyók kúsztak fel a síneken, hogy aztán rövid időm múlva a pesti oldalon tűnjenek el. A budai körútra tartók viszont a Rózsadomb lábánál kanyarodtak el nagy ívben, kékes szikracsíkokat húzva maguk után. Az újonnan épített aluljáró lépcsőin megolvadt a hó. Valaki szájharmonikával próbált néhány fillért a zsebekből kicsalogatni.

Jó estét! - fedezte fel úszótársát, aki kalap nélkül dacolt a hideggel. Gyérhajú fejbőre lila volt a homloka fölött.

Viszontlátásra! - toldotta még meg, de a férfi szapora léptekkel ment tovább. Aztán eltűnt az optikai cikkeket árusító üzlet mellett. Látta, ahogy az autóbuszra kapaszkodik.

Közben utolérte a falábú is. Zöldes színű kalapja meg-megbillent a lépcsőkön. A csemegebolt felé tartott. Remekül úszik féllábbal. Combcsontja úgy verdesi a vizet, akár egy propeller. Keményen csapkod a karjával. Egyszer sem téveszti el a csempékre festett sávot. Hol veszítheti el a lábát? A háborúban? Vagy az októberi napok egyikén?

Nem.

Ahhoz még fiatal.

Netán baleset? A zuhanyozóban valaki mintha beszélt volna már erről. Persze összeszűkülhettek az erek is.

Bory Ambrus megborzongott, és hogy elterelje figyelmét, a tovasuhanó autók márkáját próbálta kitalálni.

Mercedes... Fiat... Opel... Zsiguli... - mondogatta félhangosan maga elé. Amikor azonban két Trabant is elbuffogott mellette, ösztönösen orrához nyomta a tenyerét. Hirtelen arra emlékezett, hogy egy ízben csupán a szerencse mentette meg a kanyarodó villamos kerekeitől. Megszédült volna? És ha úszás közben kap valamiféle görcsöt? Csak a bezárt kabinajtó miatt keresnék, mert télen a vizet sem engedik le mindennap.

Bőrén újra végigborzongott a hideg.

Hivatali íróasztalára gondolt. De amikor az aktahegyek is megjelentek a szeme előtt, összeszorult a torka, és olyan mély lélegzetet vett, mintha a papírkötegek máris fojtogatnák. Aztán váratlanul lelkiismeretfurdalás kapaszkodott meg benne.

Lelkiismeret?

A szó különben elavult. Szöges derékövre gondol az ember és nem íróasztalra. Pedig gyakran egyetlen nap is csaknem önsanyargatás. A füstös, időnként alkoholtól bűzlő helyiségben semmivé zsugorodik a test. Ha legalább befelé tágulna a világ! Helyette azonban a csömör lesz benne végtelen. Hol van már az az erő, ami ilyenből is erényt tud faragni?! Van még ideje, hogy megkapaszkodhasson?

Fázni kezdett megint.

Mamára gondolt hirtelen. Ha ő netán a földgolyó túlsó felén látja meg a napvilágot, ott nem kényszerült volna lakását elhagyni. A hivatalos értesítés egyetlen napot engedélyezett, hogy összecsomagoljon. Nem tudta, merre szállítják és azt sem, hogy miért. Hiába kérvényezett, keresgélt a szűkre szabott időben régi barátok után, csend maradt körülötte. A teherautó könyörtelen pontossággal állt meg már hajnalban a háromerkélyes ház előtt, hogy feltűnés nélkül csempésszék ki azt a néhány bútort meg csomagot, amit sebtiben egyáltalán magával vihetett akkor.

És Klein Peti? - villant át hirtelen a férfin.

Gyerekkorában találkozott vele utoljára. Kamaszos hangja mégis a fülében csengett most.

Gól!... Gól!... - hallotta egykori osztálytársát elül. Mintha az inggomb is nagyot koppant volna a hálót helyettesítő doboz belső oldalán. De a Népliget letaposott gyepén cingár lábaival csak nehezen érte el labdát, és gyakran éppen a kabátokkal kijelölt kapu előtt botlott meg, elszalasztva a gólszerzési alkalmat.

Hülye! - üvöltötték ilyenkor a csapattársak, míg az ellenfél üdvrivalgással jutalmazta a kudarcot.

Az új félidőt többnyire nélküle játszották már. Peti a pálya szélén ült, hunyorgó szemmel figyelte a játékot, de ha a kapu fölé perdült a labda, elugrott és önkéntelenül rúgásra emelte a lábát ő is. Jó tanuló volt. Az első padot nemcsak rövidlátásra, hanem jó bizonyítványa miatt is kiérdemelte. Néha együtt csinálták meg a leckét. Ambrus persze szégyellte, hogy neki nemcsak az írás megy nehezen, hanem a számokkal sem képes igazán megbarátkozni. A gombfoci persze egészen más. Ahhoz kézügyesség kell, nem villámgyors lábak. A legizgalmasabb persze az volt, ha télen - zárás után - Klein bácsi üzletében játszhattak. Ilyenkor a pult lett az erőd, a mérőrúd pedig az ágyú. Volt aki a polcok mellett igyekezett előre lopakodni, mások meg az egymásra rakott szövetbálák fedezékéből vezettek támadást, így rejtve el a homlokukra ragasztott számokat. Klein bácsi pedig zokszó nélkül tűrte a lármát, és hagyta, hogy a fiúk csatatérré változtassák időnként az üzletet. Néha maga is beállt közéjük, és hol a támadást akadályozta egy-egy gyorsan kigöngyölített szőnyeggel, hol feltornyozott bálákkal a védőket segítette. De este nyolckor haza küldött mindenkit. Ha viszont Peti fia másnap rosszul felelt, hónapokra vége volt a játéknak. Okulásul a Bibliából olvasott fel nekik ilyenkor. A sorvégeken hangja szinte üvegfonallá vékonyodott, és szeme úgy tapogatott a mennyezeten, mintha keresett volna valamit.

Ez zene, fiaim - suttogta maga elé. - Igaz zene! - és a gyűrött lapokra fektette tenyerét.

Klein Peti aztán kimaradt a gimnáziumból. A gombfocihoz új társat kellett keresni. Mert egy leendő kereskedőnek fölösleges Horatiust, Ovidiust fordítgatni. Számolni kell tudni inkább, és behunyt szemmel is felismerni az árut.

Az öregedő Bory Ambrus a tarkójára fektette a kabátgallért. A hideg végleg legyőzte az uszoda zuhanyozójának maradék melegét is. A villamos ablakaira ráfagyott a hó. A körömmel kikapart ákombákomok résein egyszer-egyszer megvillant az utca. Neoncsövek, kivilágított kirakatok, hókásás járdák és időnként egy-egy sötét kapualj. A megállókban kipirult arcok tűntek fel, a bordázott padlón cipőtalpak hagytak nyomot. A zökkenőktől meg-megrezzentek a fejek, a karok szinte leváltak a törzstől, és úgy billegtek ide-oda, mint testek a légüres térben. Vajon az ő lelküket is szétrágta már az idő?

Bory Ambrus felugrott. Csak a szétnyíló ajtóban vette észre, hogy még két megállót kell utaznia. De mégis leszállt. Cipője nagyot toccsant a latyakban. Futni szeretett volna, a jelzőlámpa azonban pirosat mutatott. Valahonnan hószilánk csapott a szemébe. Akaratlanul a Duna-part felé indult. A jégtáblák, akár a puskalövés, nagyokat csattantak a kőfalhoz. Az egymás oldalához sodródók hangja pedig olyan volt, mint az álomból felriasztó hajnali csöngetés.

Peti! - rezzent össze belül, és dobhártyáján halk koppanás visszhangzott.

Gól! - hallotta a hangját is.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu