Czigány György

Tíz mondat a rehabilitációról

Egy-egy remek alkotás szórakoztat, vagy megerőltető figyelmet követel, ráismerhetünk benne eddig nem is sejtett érzelmeinkre, gondolatainkra, fölfedezhetjük általa szellemi lehetőségeink új távlatait, miközben a mű andalít, felráz, megnyugtat, gyönyörködtet. E sokféle lelki hatás gyakran együtt, sokszólamúan lehet jelen agyunk, idegrendszerünk válasz-cselekedeteiben, reakcióiban.

A teremtés jelen idejének visszfénye, szinte szakrálisan cselekménye az, amire a tehetség adományának törvényei vezetik a nagy alkotókat. Méltóvá a művet ahhoz, hogy a teremtés szerény részese, de új valóság-darabkája legyen, nem az alkotó nemes szándéka, választott témája, tárgya teszi, hanem benső erőiben megnyílt mondandója, sugallata. Ami arra késztet minket, hogy a művet nemcsak tárgyként, hanem lelki, tudati élményünk éltetése, magasrendű asszimiláció által is megőrizzük. A remekmű tehát nem illő témaválasztással, hanem minősége által válhat szakrális szépségűvé. Az öröm más, mint a vidámság: Mozart Requiemje, Pilinszky Apokrif verse, Szőnyi Zebegényi temetése nem szomorít el bennünket; a tragikus és keserű élmények éltető hevükben szereznek maradandó áhítat-örömöt a lélek mélyén. A veszteségek elfogadása révén, a képzelet-valóság tetté, művé emelt darabjai testi-lelki megtörettetéseink ellen születnek meg, jóvátételként. Létünk elvesztésének, halálunknak egyetlen emberileg lehetséges rehabilitációja a művészet, mely akarva, vagy öntudatlan az örökre megmaradó (csak a hit által megsejthető) valóság szépségét próbálja megelőlegezni. Vigaszul és erőforrásként.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu