"Szeplőtlent és kristálytisztát..."

A költészet egyik, manapság már jobbára mellőzött feladata, hogy etikai és morális egyensúlyt teremtsen világ és alkotóművész között. Napjainkban dudva módjára szaporodtak el a vitatható értékű verses kiadványok. (Irodalmi szerkesztők visszatérő panasza ez.) A magán kezdeményezések egyik negatív következménye lett, hogy számos napvilágot látott kötet a privát szféra belterjességét, másra nem tartozó paneljeit kínálja a gyanútlan olvasónak. (S a megjelent kötet önmagában még nem jelent költészetet.)

Barcs János szerencsére nem effajta lírát munkált ki önmagából, jelen kötete, az Előkerült versek (Uránusz, 2000.) is ezt példázza. Nehéz életsorsban, a szellemi kibontakozás és fejlődés olykor gyötrelmes útját járta végig ez a morális érzékű költő, akiben a keresztény-magyar gyökérzet, a humánus elkötelezettség s a természettel való összeforrás szinte ösztönösen elegyedett kiérett, tiszta lírává.

Nyilvánvaló, hogy a magyar irodalom nemes vonulata s hagyományai korábban és e kötetben is ösztönző módon hatnak rá. Kölcsey emlékét és munkálkodását mint a "lelakatolt tűzben való kincset" emlegeti; másutt Berzsenyit idézve "a vén pincék közti mezei szorgalom" biztató jeleit regisztrálja átélt sorokban.

Az új kötet kiemelkedő darabjait éppen ezek az egyéni módon kezelt, jó értelemben vett inspirált költemények emelik az átlagos termés (és az aktualizáló versek) fölé.

Korántsem róható föl, sőt pozitív jel, hogy egyes poémái emlékeztetnek a XX. század egyik legjelentősebb hazai költőjének, Nagy Lászlónak bizonyos korszakaiban fogant verseire. S itt nem eszmei "másolásról", átvételről, hanem a közös vidéki élményvilág, a plebejus életérzés és a gyermeki tisztaság azonosságáról, újra megelevenedő és mozgató erejéről van szó.

Ezt az utat érdemes követnie a költőnek az érett lírikusi és emberi kor jelenlegi fázisaiban is. Hadd idézzünk néhány páratlan tömörségű sort. "Porzik szürke országút - lódobogás hallik. - Vén szúrágott csordakút - ágasán hajnallik." (A határban) Vagy amint a Sikoltás című szintézist nyújtó költeményében vallja: a sugárból kellene "szép szeplőtlent s valami kristálytisztát" szakítania.

Jól tudjuk, hogy a költői sors óriási lelki terheket ró művelőjére, kiváltképp, ha az magyar érzelmű. Őszintén kívánjuk, hogy Barcs János a "koponyájában vacogó gondok" helyett inkább ezt az előre mutató, emberért és nemzetért tenni akaró erőtartalékot kamatoztassa további munkássága során, mely az olvasók számára is újabb érzelmi fogódzót és támaszt biztosíthat.

Szeghalmi Elemér

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu