"Az írom, ami a szívemben van"

Az el nem felejtett Fekete István

Bodó Imre dombóvári agrármérnök nem érti, miért jelent meg több országos lapban is, hogy Fekete Istvánt elfelejtették. A népszerű író utóéletét ő másként látja. Naponta azon töri a fejét, hogy a fiatalokhoz milyen programokkal lehetne még közelebb hozni a 101 esztendeje született író szellemiségét, hiszen a természetről, az állatokról kevesen tudtak ilyen szeretettel írni.

A dombóvári emlékház relikviái

Az olvasmányélmények inspirálták Bodó Imrét is, amikor kamaszfiúként toll és papír után nyúlt, s megírta Fekete Istvánnak, hogy szeretne levelezni vele. Gyorsan megjött a válasz: bár rendkívül elfoglalt, de szívesen ír falujabeli fiatal olvasójának. Bodó Imre ugyanis Göllében született. Ott, ahol Fekete is meglátta Isten szabad egét, és amelyik településről soha nem felejtkezett el.

Népszerűsége vetekszik Jókaiéval

"Ha mélyen magamba nézek, szeretetem határtalan határát egyetlen szó fejezte ki, egyetlen régi-régi szó, amiben élők és holtak benne voltak, s ez az érthetetlen, de nekem mindent jelentő szó mondta ki, hogy Gölle!" - A "Ballagó idő"-ben olvashatjuk e sorokat, amelynek kézirata a szülőfaluban lévő emlékház egyik becses darabja. Hogy odakerülhetett, Bodó Imrének köszönhető, aki ugyan személyesen nem ismerhette Fekete Istvánt, de halála után Edit asszonnyal, majd később az Amerikában élő ifjabb Fekete Istvánnal felvette a kapcsolatot, s így számos ereklyét kapott Gölle, illetve Dombóvár, ahol az író édesapja, Fekete Árpád született és uradalmi építész nagyapját is itt tartották keresztvíz alá.

Bodó Imre, aki sokat tesz a Fekete-emlékek ápolásáért

Dombóvár, a Somogy-Tolna és Baranya találkozójánál lévő kisváros máig egyetlen múzeum az az emlékszoba, amelyet Bodó Imre alakított ki háza udvarán egy zokniüzemből. A Fekete ősöknek is emléket állító magángyűjtemény hat éve fogadja az irodalombarátokat. Különleges élmény megállni a Hú kézirata előtt, vagy rácsodálkozni "A koppányi aga testamentuma" filmforgatókönyvére, megnézni Kelét, a beteg gólyát, vagy Vukot, a rakoncátlan rókakölyköt. Az emlékszobában ugyanis kitömött állatok veszik körül a látogatókat. Regényhősök elevenednek meg, számos fénykép, kötetek sora idézi Fekete szellemét. Használati tárgyai is itt sorakoznak. Illetve csak egy részük, mert Ajka és Gölle is kapott jó pár kedves darabot. Fekete özvegye például először férje szülőfalujának ajándékozott kéziratot, s az ottani emlékház kollekciója tizenöt éve bővül. Tavaly - amikor újabb szobát nyitottak meg a látogatók előtt -, kitömött állatok kerültek ide, néhány bútor, szarvasagancs, és az író Kékes televíziója is itt kapott helyet.

ifj. Fekete István is az írásból él

Ajkán, Ádándon és Dombóváron kívül már Göllében is felállították szobrát, s tavaly szeptemberben a Magyarországért Alapítvány kurátorai posztumusz Magyar Örökség díjjal ismerték el az életművét. A tavalyi, századik születésnap alkalmából kiadványok, konferenciák emlékeztek meg róla, és számos média méltatta művészetét, humánumát. Két kiadó pedig napról napra ontja műveit. Feketét tehát nemhogy elfelejtették, hanem kezdik újra felfedezni, s Jókai után a legnépszerűbb magyar szerző.

- Apám regényei háromszáz kiadásban jelentek meg. Tizenhétmillió példányban adták ki magyarul, és több mint hárommillió példányban másik huszonkét országban - mondta ifjabb Fekete István, aki ezúttal azért jött Magyarországra, hogy részt vegyen ötvenedik érettségi találkozóján, tárgyaljon a Vuk megfilmesítésének folytatásáról, no meg azért, hogy újabb relikviákat ajándékozzon a dombóvári emlékháznak.

- Mindig ráakadok valamire: festményre, fotóra, porcelánfigurára, noteszra s egy bőröndben még sok kézirat lapul. Ezt a fából készített gólyát is meg akartam tartani magamnak, aztán mégis Dombóváron kötött ki - mutat a kezében lévő, fadíszre. - Amikor nézegettem, mintha ezt mondta volna az apám: "Fiam, te csak három hétig látod a pesti íróasztalodon, vidd inkább el az Imrének, Dombóvárra! Jobb helyen lesz az ott." Hallgattam szavára.

Igazi élmény ifjabb Feketével beszélgetni. Nemcsak azért, mert tökéletesen megőrizte a magyarságát, hanem azért is, mert szereti a magyarokat és rajongással, olykor párás tekintettel mesél apjáról. Neki köszönheti, hogy az írásból élhetett odakint.

Gyakornokként az Új Embernél dolgozott, majd 1956-ban elhagyta az országot. Kanadában volt pincér, magyar favágók mellett tolmács, majd masszőrként kereste a kenyerét. Amerika négy városában autóversenyző-képző iskolát nyitott, s amikor a cég tönkrement a Chicago Tribune-nél lett újságíró. Jelenleg a Kanadai Magyarságban és az Amerikai Magyarságban van heti rovata.

Miközben a regényes életútról, lányáról, fiáról, a magyar származású tanár-feleségről beszélgettünk, mindig szóba került 31 éve halott édesapja.

- Azért lett állatíró, mert nem volt hajlandó behódolni a rendszernek. Nem volt hajlandó "vonalas" könyveket letenni az asztalra. Kitalált egy olyan írásformát, amiben ember-, természet- és istenszeretetre tanított. És nemzeti büszkeségre, az emberi értékek fontosságára nevelt generációkat. 1985-ben született a fiam, s egy Görgényi Sándor nevű embertől - később kiderült róla, hogy bankigazgató - kaptam egy gratuláló levelet, meg ezer dollárt. Megírta, hogy három tárgyat vitt magával a Don-kanyarba: a Bibliát, a szülei fényképét és apám egyik regényét, a Zselléreket. Esténként összegyűltek egy fűtött helyen, s ebből olvastak fel. Ez tartotta bennük a lelket és a reményt, hogy ne adják fel. S ez az ezer dollár szerény köszönet azért, amit a Zsellérek révén kaptak...

Kegyetlen történetet is őriz az emlékezet.

- Apámat 1946-ban összeverték az ávósok. Szétverték a veséjét és egy katonai kocsiból a János kórház mellett dobták ki. Két járókelő találta meg, úgy került a műtőasztalra, különben meghalt volna. Eszméletlen férjét őrző anyámat civilruhás ávósok keresték föl, és arra kényszerítették: ha nem akarja, hogy az egész családdal elbánjanak, akkor hazudjon. Mondja azt: apám rablótámadás áldozata lett. Ezt a hírt kürtölte szét a rádió is. Anyámat akkor annyira megfélemlítették, hogy még 1970 után is ragaszkodott ehhez a meséhez. Nekem meg a mai napig bántja az önérzetemet, hogy anyámnak nem volt annyi bátorsága, hogy az igaz történetet tárja fel a nyilvánosság előtt.

Ifjabb Fekete Istvánt arról is faggattam: mit érez, amikor újraolvassa édesapja könyveit. Megtudtam: tíz-tizenöt kötetét ő gépelte, de soha nem javított bele - ez olyan lett volna, mintha Einstein egyik tételét korrigálta volna egy matematikatanár -, s most is úgy érzi, hogy apja öt szóval többet tudott mondani, mint ő tizenöt mondattal. Fekete nemcsak állatíró volt, s nemcsak a természetrajzban volt zseniális, hanem csillagászatot és az okkult tanokban is rendkívül tájékozott volt, mint ahogy a japán történelemben is.

Anyám folyton azt kérdezgette: "Miért ír mindig ilyen szimpla dolgokról, amikor maga egy nagy tudású ember? Apám erre azt válaszolta: "Hányszor mondjam még magának, hogy én azt írom, ami a szívemben van, s nem azt, ami az agyamban."

Azóta mindig apám szavait hallom a fülemben, amikor leülök írni.

Lőrincz Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu