Az a másik életünk

Az embernek két élete van. Az egyik a hétköznapi, szürke, mindenki által ismert megmutatkozás, amelynek hű fényképe az útlevelet, s az igazolványt díszíti, amelynek bejegyzett vezeték- és keresztneve van, ismertető jele, címe, adószáma. Akit meg lehet találni a telefonkönyvben is, ha keresi valaki s be lehet citálni, ha vétett valamit, a bíróság elé. Sőt: tömlöcbe lehet zárni.

A másik élet az megfoghatatlan, amolyan lelki élet, álomszerűen csapongó és csak önmagunk által ismert és irányítható. Ennek akkor öltjük magunkra az arcát, amikor már egyedül vagyunk, amikor eloltjuk a lámpát és kinyújtóztatjuk fáradt tagjainkat az ágyban. Elég, ha behunyjuk a szemünket, s máris átváltozunk, ábrándképpé formálódik körülöttünk a világ.

Gyermekkoromban ilyenkor vadul tapsoló tömeg gyűrűjében cirkuszi porondon álltam, hajlongva, mert én voltam a bűvész, olykor a kötéltáncos, gyakran a bohóc, az a bizonyos Zoli, akit sosem láttam, de mégis él bennem. Minden gyerekben él egy bohóc és egy kötéltáncos, szunnyad benne egy bűvész, valamit nagyot akaró csodás lény, akit megtapsolnak, körülrajonganak. És a rajongók, ünneplők között ott vannak a tanítók is, az ismerősök, a cimborák. A szülők.

Aztán jön a morcos reggel, indulni kell az iskolába, s eszembe jut, hogy nem oldottam meg a matekfeladatom, nem készítettem el a francia szószedetet és hogy ma talán feleltetés is lesz. Node jön majd a jótékony éjszaka újra, s akkor ismét útra kelek, most már mint hajóskapitány egy nagy kétárbócoson. Meg fogom találni az északnyugati átjárót, én először, lehet, hogy új Amerikára vagy még nagyobb kontinensekre is bukkanok; megválasztanak királyuknak a bennszülöttek és két zsák arannyal térek majd haza. Veszek itthon magamnak egy külön focipályát, ahol csak az én barátaim focizhatnak.

Viharba kerülök, mentőcsónakon hánykolódom napokig, jeges szelek söpörnek végig a hullámzó tengeren, végre feltűnik a távolban egy kis sziget. Bennszülöttek várnak, dárdáikat dobálják örömükben a magasba. Hatalmas tüzet gyújtunk, és körültáncoljuk, aztán a törzsfőnök lánya bevisz a saját sátrába.

Az is nagyon izgalmas volt, amikor Tarzan lehettem az őserdőben, fáról fára ugrálva jártam be hatalmas birodalmam, értettem az állatok nyelvét és ők is értették az én parancsaimat. "Egy vérből valók vagyunk!" Balu és Akila társaságában heverésztünk az illatos tisztásokon, odakúszott mellénk Ká is, a kígyó. Az álom szárnyai így vittek vissza Kipling színes világába.

Felejthetetlen élmény volt, amikor Verne léghajójára szállva emelkedtem a magasba, fel-fel, a felhők fölé, ahol örökké süt a nap. A hétköznapok mind lent maradtak a sárban, szennyben, piszokban. Öt hét az álmok léghajóján! Sok tucatnyi kényszerleszállással. Egyszer a Szahara fölött kellett leereszkedni, elfogyott a vizem, de fakasztottam a sziklából, mint az új Mózes, hiszen ennek a másik életnek a világában minden lehetséges.

Volt aztán egy időben repülőgépem is. Hangtalanul suhant, olyan volt mint maga az álom, amely elröpített abba a másik, tisztafényű világba. Elmondtam remegő szájszéllel az esti imát, magamra húztam a takarót, s már szálltam is.

Az életem során, a hosszú úton, lassan elkoptak az álmok, de azért még fel-fel idézgetem ma is, ha az ifjúságomra gondolok. Olykor gyötrelemmel: volt egy szerelmem réges régen, ő kopogtat be olykor hozzám. Olykor meg én sietek hozzá, a szomszéd faluba, a kántorlakba, mert ő a kántor legszebbik lánya. Más felesége lett. Tűnődöm éjszakánként ugyan, hogyan, mivel hódíthattam volna meg: Talán, ha a zongora mellé ülök, akkor Icukám, mit játsszak? Csajkovszkij Románcát? Bachot vagy Mozartot petyegtessek magának? És felzengene a zongora, harsogva szállna, akár az ima: Chopin. Micsoda vallomás! Elsodorná őt is és a karomba omlana.

Aztán keserű szájjal ébredek. Szárnyaszegetten hullok vissza a földre. Micsoda badarságok. Hiszen zongorázni se tudok...

Illés Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu