A kamalduli költő

A túlvilági utas: Dante, a Paradicsom XXI. énekében, fölfelé az aranylépcsőkön találkozik Damiáni Péterrel, aki egykor az Adria mellett, "Miasszonyunknak híres otthonában élt." Ez a költő-remete Szent Romuald közösségéből, a kamalduliak cella-kunyhójából emelkedett a szentek poéta sorába; kortársa volt Hildebertnek, a leghíresebb Szentháromság-himnusz szerzőjének, meg Hermanus Contractusnak - Béna Hermannak, aki azt az antifónát írta, amely adventben hangzik el, s melyet mi így ismerünk: "Üdvözítőnk édesanyja, mennyeknek megnyílt kapuja..."

A rendalapító: Romuald sokat tudhatott III. Ottóról meg II. Szilveszter pápáról, s lehet, hogy éppen az apostoli királyságok megerősítésében is fáradozott, hiszen Ottó császár meg a Szent Péter székében ülő Krisztus-helytartó látván Róma keresztény szellemében az európai reform-törekvés-egyesítés lehetetlenségét, az apostoli királyságokra helyezte a hangsúlyt, amint a mi Szent Istvánunk példája igazolja. És a máig élő nemzet...

Romuald remete és Damiáni szelleme hozzánk is eljutott. Majk rendbehozott remetet-kunyhói (Oroszlány mellett) mondhatnók: poétikus környezetben egy kicsit Frascatit idézik Róma fölött, az Albanói hegyekben, ahová esténként felvillantja fényeit a Város, a kúpcseréppel fedett remeteházak-övezte kis téren pedig zenél a szökőkút.

A Majkon megforduló vendég ha látja a belső zöld övezetet (kertet), a kutat, s élvezi a csend léleknövesztő táperejét, lapozza fel az 1072-ben meghalt zseniális költő, a nevezett Péter néhány himnuszát, e gyöngy-remekeket, s amíg az összecsendülő vagy csupán a csengéseket érzékeltető rímeket élvezi, akár a dantei aranylépcsőkön érezheti magát, ahol a fehér csuhás remetével találkozik. Ő majd ilyesmit mond neki: őrizd a nyelved, mert miként a solymász csupán a maga idejében engedi el a sólymot, a vadász az ebet, s az íjat is csak a nyíl kiröppentése előtt feszítik meg, a nyelv is ritkán és megfelelő pillanatban szóljon. Könnyebb valamit tenni, semmint beszélni. Fecsegni. Úgy véljük: sokkal könnyebb, ha fordítva követjük a remete tanácsát, de ő nem a mi kategóriánkban gondolkodott, misztikus élményei így hathattak Dantéra, Celanói Tamásra, amikor a halálról énekelt, vagy későbbi idők misztikusaira. Írják, szerette a latinokat: Ovidiust, Horatiust, idézte őket, ha beszélt, azonban csak a formai szempontok irányíthatták: a klasszikusan veretes tömörség, érzékletesség, hiszen a lelke fentebbi tájakon járt, ahol

"Ifjak, zöldek, rétek, földek,
Mézpatakok ömlenek,
Fűszeres a szél fuvalma,
Csordul drága szent kenet,
Berkek árnyán túl nem érő
Aranyalmák csüngenek.

Ott a szentek: minden együk
Mint a szép nap, úgy ragyog,
Győzelmesen, koszorúsan,
Egymás fényén boldogok,
Számlálgatják örvendezve
Sok megharcolt harcukat."

Klasszikus és modern - a középkor szívében -; az embernek szóló hasonlat-képek arról, amelyről csak a művészet szólhat megközelítően: a mennyország. Ez Damiáni Szent Péter legérzékletesebb színvilága. Tehetsége a legnagyobbaké; a rejtélyt versbe foglaló mondata mindig a fülünkbe cseng, amikor így szól az "odaátról:" Egymás szíve rejtekében / Olvassuk a titkokat." Az egy-Kenyér otthona ez, hit-fűtötte táj, mező, amelynek földi tükrében ha észrevesszük önmagunkat, már reménységes a teljes látás, mert "Amit egykor nagynak néztél, / Semminek mutatkozik."

Persze ez már az utolsó ártatlanság: az agónia órája, hogy aztán megszűnjék az idő...

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu