Kint Gödöllőn

„…Jó itt lenni Gödöllőn ezekben a napokban. Gyerek, gyerek, zsibongó eleven gyereksereg mindenütt. Gyerekek, akik itt szaladgálnak körülöttünk és akik még anyjuk szíve alatt kalimpálnak. Itt most valószínűtlennek tűnik népességfogyást jelző statisztikánk zord adatsora. Valószínűtlennek tűnik a magyar jövő komor megítélése. Lehet-e reménytelen egy nép jövője, ha azt látom, hogy a harmadik, negyedik gyerek mellé már egy újabb csatlakozik. S ilyenkor eszembe jut gyerekkorom kint a pusztán Csallóközben, ahova szüleim Trianon sorsfordító-sorspusztító döntése után Kolozsvárról kényszerültek. Eszembe jutnak a nagylétszámú családok, pusztai játszópajtásaim egész hada. Ebben mi ötgyerekesek nem is számítottunk nagy családnak. De azért ebből az ötből biztosítva volt a létszámnövekedés, nem csak, mint két gyerek esetében a stagnálás. És eszembe jutnak későbbi éveim, munkahelyi körülményeim. Abban a kutatóintézetben, ahol dolgoztam, ötvenegyen voltunk, s ebben a kis közösségben hat családban volt négy gyerek. A többi három s kettő. Valahogy az én nemzedékem asszonyai még szültek, s nem az agyuk döntött a lét irányító kérdéseiben, hanem az ösztönük, amelybe bele volt kódolva az élet fönntartásának szükségessége, az utódállítás törvénye. Erre azt mondhatnánk, hogy akkor más világ volt. Más világ volt, de higgyék el igen igen kemény, megpróbáltatásos élet volt. A vékonyka szelet kenyér mellé adagolva volt sok minden: egy kis állásvesztés, egy kis meghurcolás, egy kis kitelepítés, munkatábor, netán a börtön. A pénztelenség eltörpült mindezek mellett, fölnagyult azonban a belső erő, hitünk tudata. Csodálkozva észleltük, hogy milyen erősek vagyunk a sors teherviselésben, s nem csúszott ki a talaj a lábunk alól, ha társunkkal ismét közölhettük: jön az új gyerek, sőt szilárdabb lett a talaj, többleterő töltött el, s kifényesedett bennünk gyönyörű szavunk: gyerekáldás. Ami áldás, az föntről jön, s ami áldás formában föntről jön, azon rajta van az égi fény. S ebben a fényben élesebben láttunk és élőbb lett egy másik anya, Szűz Mária alakja. Mária, akit Isten különös szeretettel emelt az istenanyai méltóságra, mert terve volt vele. S Istennek minden anyával terve van. Mária elfogadta ezt a különös szeretetet, s vállalta sorsát. Igent tudott mondani az angyal szavára, pedig ugyancsak meglepődött, mi több megdöbbent a váratlan látogatás miatt, de lelkéből föl tudott törni: „Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.” Ez az odaadó igen válthatta ki a Magnificat ujjongását, az ugyancsak várandós Erzsébetnél tett látogatása során Júdeában: „…Íme, mostantól fogva boldognak hirdet engem minden nemzedék. Mert nagy dolgot cselekedett velem a hatalmas…” Mária megértette a hívást, elfogadta sorsát.

Valahogy ez a Szűz Mária kimondotta igen jelenült meg bennünk is amikor Isten ajándékozó szeretete kifényesítette homlokunkat és különös energiával töltötte meg lelkünket. És mi kifényesítettük környezetünket is. Ezek nem utóérzések, ezek átélt kegyelmi állapotok, melyekre a külső-belső csillogás jellemző. S most itt Gödöllőn látom a fényt, a csillogást az arcokon, amelyet tekinthetek az isteni szeretet visszfényeként s tekinthetem az egészséges életösztön jeleként: nemcsak szüleink hordozzák bennünk a jövőt, hanem mi is követjük példájukat, hogy legyen jövőnk. Úgy érzem ezek a fiatalasszonyok, akik eljöttek e nagy családi találkozóra, értik az Isten szavát az ő lelkükben is fölsejlik Mária alakja, s a „…legyen nekem a te igéd szerint…” csöndes igenje. S fölsejlik sajátságos módon Éva képe is, akinek létéhez közvetett módon Mária is kötődik. Egyszerűen szólva, ha Éva nem követi el az ősbűnt, Máriának nem kell megszületnie, és nem kell az engesztelő áldozatra elhívott Jézust világra hoznia. Más szóval: Éva bűne magában hordozta Mária létét s a világ békessége – Krisztus eljöttét, ezzel a megbontott rend helyreállítását. S itt a különbség a két ősanya magatartásában. E különbség megjelenik mindnyájunkban, ha másként nem a tudatalatti szféránkban. Megjelenül, mert elfogadjuk a gyermekáldást. S nem mérlegelünk, hogy most jókor jön, avagy nem. Mária sem mérlegelt, csodálkozott, de igent mondott. Ő igenelt, míg Éva ellenkezett. Az Isten akaratát elvető és a kígyóval paktáló nő eljátszotta saját és utódai jövőjét. Az Istennel szót értő és a sorsát vállaló nő visszaszerezte az eljátszott jövőt. Éva ősanyánk volt, de ősbűnünk forrása is, amikor leszakította a tiltott fa gyümölcsét és ezzel ellentmondott a teremtő akaratnak. Saját akaratát érvényesítette luciferi következményekkel, de – és ez igaz – a fölfénylő keresztfával. Éva, Ádám társa, túllépett rendelt szerepén: a Gonosz, a kígyó szavának hitt. Mária, a minden anyák példaképe, s a miénk is, elfogadta az Úr szavát s beteljesítette az akaratát.

Világra hozta a Megváltót, az Éva bűnét oldozót. Nyilván nem véletlen, hogy az egyház ugyanarra a napra helyezte Jézus Krisztus születése napját és Ádám-Éva nevenapját. S nem véletlen, hogy középkori passiójátékainkban megjelenítik a bűnbeesés történetét, mint a megváltó kínhalál előzményét. A paradicsomi jelenet már behozza tudatunkba Máriát, az emberré váló Krisztus földi anyját, a Boldogot, aki karácsonykor a bölcsőt ringatja és a Fájdalmast, aki nagypénteken a keresztfánál áll. Valójában mindnyájunk jelképét, hisz tudván tudjuk, hogy az anyaság reszkető öröm. A szárnyaltató öröm mellett ott a fojtogató félelem. Ezt minden anya megtapasztalja már az első gyerek lázas állapotánál, s mégsem a félelem bénítja, hanem az öröm készteti az újabb gyerek elfogadására, bölcső ringatására, s bizony átvirrasztott éjszakákra is. A bölcső és a keresztfa jelképe lehet egy-egy élethelyzetnek. A kereszt nem kizárólag a halál képzetét keltheti, hanem megpróbáltatásos időszakokat is – („viseli a keresztjét, nehéz a keresztje…”) – amelyek ugyanúgy élet tartozékaink, mint létünk sok egyéb, nemkívánatos jelensége, történése. Nekünk, hites embereknek könnyebb, mert a mégoly keserves úton is van támaszunk, az Isten és van őspéldánk, Szűz Mária. Az ő altatóit énekeljük, ha tele van a szívünk, és az ő siralmait jajongjuk, ha éppen saját keresztünk árnyékol be minket…

Így, most jól benne az öregségben, gyakran hallom szűkebb, tágabb környezetemből: „de jó, neked! Négy ilyen gyerek körülötted és ennyi szép unoka! Bezzeg én, sokszor hétszám, hogy rám se nyitják az ajtót…” Széles körből hangzanak fel az ilyesféle jogos panaszok. Még anyák szájából is, akik ha szültek is egyet, de gyereküket messzire sodorta az élet. Legtöbben – ahogy bevallják – nem volt erejük, bátorságuk, tehetősségük a gyerekvállaláshoz. Vagy a külső körülmények: kevés jövedelem, albérlet, pályaigény, azaz az önmegvalósítás bűvölete, sokszor a szerzés vágya, a kicsi vagy a kocsi mérlegelésének kényszere érvényesült. Önigazolás mindig akadt, mert hiányzott a hit adta erő. Nem volt jelen az Isten. Mert az élet maga a születendő élet méricskélés tárgya lett. Mígnem elment a kedve attól, amire nagyon is rá volt állva. A sokszor megsebzett test maga büntetett. Nem kerülhetett a Trabant hátsó ülésére a végre megkívánt „Kicsi”. Nem került mózeskosár az új otthonba, melyben lassan inkább az árnyak nőttek, mint a fények terjedtek. Nem a nyugvó nap hozza a fényt, hanem kelő nap borítja be vele a világot. A természet rendje szerint a napnyugtát a napkelte váltja fel, az öregembert a fiatal. A gyermektelen családban nincs nemzedéki váltás, ha nincs kelő nap, az éjszaka örökös marad.

Szabadon nagy politikusunk után csak azt mondhatom, mely elég ridegen hangzik, s kegyetlen ostorcsapás magukra maradt, önmagukba süppedt öregnek: tetszett volna szülni! Tetszettek volna vállalni azt a lemondást, azt a szűkösséget, amely egyszercsak ellentétébe csap át és szellemi-érzelmi-anyagi telekosár formájában kerül vissza. S a hangsúly nem az anyagi hatásán van. Hanem a semmivel meg nem fizethető érzelmi összetevőjén. Azonban tegyünk különbséget. Nem mindenki tehet arról, hogy nincs, vagy nem lehetett gyereke. A mi családunkban is volt, hogy minden igyekezet, vagy orvosi beavatkozás ellenére sem sikerült, a már szinte neurotizáló gyerek utáni vágyat beteljesíteni. Ilyen esetben a szavam nem érvényes. Érvényes viszont az élet szentségét el nem fogadók, az észokokra hivatkozók, a kishitűek, az alacsonyan röpülők esetére, akik nagyon jól tudjuk, sokan vannak. S ebben a megvadult, haszon- és profitelvű korunkban még többen lesznek. Különösen az önmegvalósítók köréből kerülnek ki, akiknek első a pálya és a karrier, aztán esetleg jöhet a gyerek, amikor rájönnek, hogy mindenük megvan, mégis valami nagyon hiányzik. Legjobb példa erre a világhírű énekesnő Madonna esete. Egyet tudok: a biológiai rendnek nem lehet alárendelni a racionális elvet. Vagyis szabott ideje van a biológiai termelékenységnek és szabott ideje van a szellemi termelékenységnek. A kettőt nem lehet fölcserélni, a természeten nem lehet erőszakot venni. Biológiailag húszas éveinkben valósíthatjuk meg önmagunkat, szellemileg meg a negyvenes, ötvenes éveinkben. A gyerek ehhez nem akadály, sőt… Legalábbis engem és csúcsrajutott sokgyerekes kolléganőimet inkább segítette. Többé kevésbé szervezés kérdése is. S e kolléganőim velem együtt teljes szellemi frissességgel dolgoznak és hétvégéken „ereszt a raj”, vagyis ismét zsibong a ház, mint régen, csak már az egykor zsibongók zsibongói árasztják az életörömet.

Árasztják különösen az öregekre, akiknek erre a fényre, örömre nagyon is szükségük van. Nekik arra, a nemzetnek meg a pozitív jövőképre.

Jó itt lenni Gödöllőn ezekben a napokban…

(Az írás a cikk szerzőjének a kárpát-medencei családtalálkozón elhangzott előadásához kötődő gondolatokat tartalmazza.)

Erdélyi Zsuzsanna
néprajzkutató

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu