Lelki ismeret

Gyermek- és ifjúkoromban minden szentmise latin nyelvű volt, s emlékszem, kicsi gyermekként valahogy úgy képzeltem, ez Isten nyelve. Bár elmagyarázták, mikor mi történik és miért, szóról szóra nem értettem sokat: ez néha zavart és untatott, leginkább azonban tetszett, mert hozzájárult a szentmise titokzatosságához és ünnepélyességéhez. Alkalmanként részt vettem más keresztény egyházak istentiszteletein is, ott meglepett, hogy Isten magyarul is szól, s mi magyarul szólhatunk hozzá. Emlékszem, az első magyar nyelvű szentmisék inkább zavarral és csalódással töltöttek el, mintha elvettek volna tőlem valamit, az emelkedettséget, az idegenség misztériumát, a latin nyelv gazdagságát, egyetemességét és „előkelőségét”. Mintha lemeszelték volna a gyönyörű templomi festményeket, mintha kitiltották volna az orgonaszót és a tömjénfüstöt.

Azon is sokat töprengtem gyermeki ésszel, miért van az, hogy imádságainkban tegezzük Istent, Jézust, a Szentlelket, Szűz Máriát és a szenteket, holott azokban a nyelvekben, ahol ez lehetséges, a nálunk idősebb vagy tekintélyesebb embert letegezni igen nagy udvariatlanság. Aztán persze rádöbbentem, milyen képtelenség lenne, ha önöznénk, magáznánk az Urat, micsoda rideg és nevetséges lenne minden imánk és énekünk. Ráadásul gyakran szavak nélkül imádkozunk, egyszerűen megnyitjuk kavargó gondolatainkat Isten előtt, aki nemcsak velünk van állandóan, hanem ha hagyjuk bennünk is.

Az a láthatatlan kötelék, mely testvéreinkhez, szeretteinkhez, barátainkhoz fűz, ugyanilyen közvetlen és azonnali, mint az imádság. Gyakran előfordul még régi jó barátok, rokonok között is, hogy évekig nem látják egymást, néha csak egy levél vagy telefon erejéig tájékozódnak egymás sorsa felől, de az a láthatatlan kötelék mégis együtt tartja őket, s ha találkoznak, ugyanott tudják folytatni a beszélgetést, ahol az évekkel korábban megszakadt. Hogy Istenhez égi atyánkként, Szűz Máriához égi édesanyánkként, Jézushoz testvérünkként merünk és akarunk fordulni, hitünk csodálatos adománya, s valahányszor kimondjuk a szót: „anyaszentegyház”, ugyanez a családiasság, az összetartozás meghitt érzése tölt el bennünket. A keresztény ökumenizmusban ez az érzés még inkább megerősödik és kiterjed az egész világra, minden jóakaratú emberre. S ez a feltétlen biztonságérzet az, melyet csak a vallás nyújthat az emberiségnek, a hit és semmi más: sem a művészet, sem a tudomány, sem a földi hatalom és dicsőség.

Isten gyermekei vagyunk és tegezzük égi atyánkat. A világmindenség urát és teremtőjét, a végtelen tér és idő egyetlen gazdáját. Lehetünk bármire büszkébbek, mint erre?

Szentmihályi Szabó Péter

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu