|
|
Nyárezüst Nagy áldás, ha valaki amúgy igazán ki tud kapcsolódni a napi tépelődésekből, és egy kicsit elengedi magát. Pihen. Hogy ez a semmittevéssel lenne azonos? Korántsem. Csupán másfelé irányítja érzéseit, gondolatait, észreveszi azt, amit a lótás-futásban figyelmen kívül hagy, például a szomszéd kert fenyőfáját, amelynek teteje a széljárást követve csodálatos alakzatot vett, vagy az éppen nyíló virágok ezer színét. Sokszor ilyen apróságokon múlik, hogy megtapasztaljuk —: a világ sokkal de sokkal több, mint gondolnók, s hogy az esti lámpafényben az úttesten átballagó sünt is félteni kell, el ne csapja az autó. A pihenés a figyelem szeretet-energiáját fokozza, elvezet tájakra, erdőkbe, folyópartokra, vagy éppen egy romkertbe, ahol az időt feledtető, mégis folyton az elmúlt világokat felidéző kövek, emlékek, emberségünk, készségünk gazdagságára utalnak, az alkotás és a megpihenés testvérkapcsolatában a lélek valóságára. Pihenni mentem jómagam is a minap a messzi századokat elevenné varázsló romvárosba, az egykori rómaiak hazánkbeli központjába: Aquincumba. Ki ne ismerné a nevét, s ha járt ott, biztosan egyetért velem: ott igazán lehet pihenni, kikapcsolódni egy kicsit belelapozni az útikalauzba vagy meghallgatni a kedves útikísérő okos mondatait. Én azt a kicsi, de nagyon sokatmondó termet látogattam meg, ahol mostanában ókeresztény emlékeket mutogatnak, Aquincum negyedik századának beszélő köveit, képeit, edényeit, amelyek a korai keresztény világ helyi hagyományai, és bizony csendességre, benső békére biztatják a napi vándort. Miért? Mert ezek az emlékek is a kicsi dolgokhoz tartoznak, morzsái a nagy egésznek, de kiemelve a profán élet tárgyai közül, a legszentebbre és a legszebbre hívják fel a figyelmet. Különös ellentmondásnak tűnik, ha festett sírkamráról beszélek, annak részletéről, amely a teremben fogad, s ugyanakkor az életről szólok, amely a régi, régi kopott színekből sugárzik. Mert a Paradicsom kertjébe vezetnek a színek; látható a kapu, amely az Édenbe nyílik, galamb és olajág a békességet hirdeti. Középen Krisztus-monogram, itt bennem pedig a megnyugvás, a megpihenés öröme, hiszen ahhoz a pillanathoz értem, amely nem változik. Tulajdonképpen ekkor jöttem rá, minden pihenőidő egy darab a végtelenből, abból a szüntelen együttlétből, amelyben Isten és a világ közösséget teremt. El nem szakadhatunk, mert akkor jön az az idegesség, amely a hiányérzetből nem egyszer tragédiát szül. Egy-két óráig azokkal lehettem együtt Aquincum őszig látható ókeresztény emlékeinek kiállításán, akik ugyan már nem élnek, szarkofágjaik üresen állnak, de mégis jelen vannak. Az időben elkalandozva, fáradtságot felejtve azt a szabadságot éreztem, amely könnyen jelentkezik, ha nem ragaszkodom pillanatnyi kicsinyességeimhez, és a nagy Időben megtalálom a felszabadító távlatokat, ahogyan a kereszténység megtalálta egyszer, s azóta is ajánlja mindenkinek.
Tóth Sándor
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
