|
|
(ezerötszáz gyors) Vízszintes lépcsősor
Olvasom, hogy a lelki élet első lépcsője az, amikor az ember megpróbál szembenézni önmagával. Akkor hát a lépcsőház első lépcsőjén állok. Kesereghetnék, hogy ennyi idős koromra csak idáig jutottam, de én inkább örülök, hogy legalább idáig. Nem tudom persze, mások hol tartanak. Látok embereket - szemmagasságban -, de nem látom a lábuk alatt a lépcsőt. Akiről azt sejtem, hogy még az első lépcsőfokra se jutott fel, arra se tudok lenézni. Nem azért, mert annyira alacsony ez a lépcsőfok. Ha feljutnék a tetejére (próbálom elképzelni), akkor sem. Ennek a lépcsőnek ilyen a természete. Ezen a vízszintes lépcsősoron mindenki csakis önmagához képest haladhat fölfelé. Ezen a kapaszkodón legföljebb segíthetjük egymást, de nem versenyezhetünk. Nem vagyok följebb a tizenhárom éves fiamnál (és nem vagyok lejjebb) - bár más a helyünk a felelősség rendszerében: én ma érte sokkal inkább, mint ő értem, de még mindketten megérhetjük, hogy én szorulok majd az ő gyámolítására. Én tisztába tettem őt csecsemőkorában, eljöhet az idő, hogy ő tesz majd tisztába engem végső elgyöngülésem idején - ahogy én is megtettem haldokló apámmal. Ki állt fölötte a másiknak? A gyilkosságért sok évet börtönben töltött régi iskolatárs és mondjuk a vértanú Apor Vilmos püspök sem egymással versenyez azon a vízszintes lépcsőn. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy azonosan ítélnénk meg a gyilkosságot és az önfeláldozást. Az egyik tettet elítéljük, a másikat példaként állítjuk. A tetteket összemérhetjük, az embereket nem. A tetteket látjuk, az ember igazi lényegét viszont nem. Aki gyilkolt, nem csak gyilkolt. Máskor talán önzetlenül szeretett is. A szentek többsége gyarlónak, sőt bűnösnek vallotta magát. Az emberi életút nem futók taktikázó versengése. Mindenki a maga lépcsőjét járja. Kipke Tamás
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
