Uj Ember

2000. július 30.
LVI. évf. 31. (2714.)

Az imádság csak az egyik módja az Isten dicséretének; minden teendőnkben és munkánkban meg kell találnunk őt. Aki mindent Isten nagyobb dicsőségére tesz, annak minden imádság.“
Loyolai Szent Ignác (Ünnepe: július 31.).

Főoldal
Lelkiség
Katolikus szemmel
A félreértett szabadság
„Küldj egy tehenet!”
avagy: a gyakorlati keresztény szolidaritás példája
A letegezett Isten
Vízszintes lépcsősor
A megfeszített
Élő egyház
Egymás segítésével magukat is erősítik
Az egyház(község) is legyen „családbarát”
Kada Lajos érsek jubileuma
Élő egyház
„Úgy éreztem: Isten szeret minket”
A magyar cigányok római zarándoklata
„Nincs reménytelen eset…”
A szenvedélybetegek nehéz rabszolgasága
Félelem helyett szeretet
Szeged-csanádi egyházmegye
Fórum
Hol nyugszik Bakócz Tamás bíboros?
Beszélgetés Horler Miklós építésszel
Kúltúra
Nyárezüst
„A létezés keresztszülei”
Juhász Gyula megtagadott verseskötete
Egy asszony Franciaországból
Ifjúság
Kint Gödöllőn
A Humán Genom program
A genom egy élőlény egy sejtjében lévő DNS összessége
Mozaik
Diák- zarándoklat
Hálaadás a Tisza-parton
A Vatikán az EXPÓ-n
Az Olvasó írja
Váci kórus sikere Loretóban
Missziós lelkigyakorlat Kőszegen
Kápolnahajó
Rejtvény
.

 

(ezerötszáz gyors)

Vízszintes lépcsősor

Olvasom, hogy a lelki élet első lépcsője az, amikor az ember megpróbál szembenézni önmagával. Akkor hát a lépcsőház első lépcsőjén állok. Kesereghetnék, hogy ennyi idős koromra csak idáig jutottam, de én inkább örülök, hogy legalább idáig. Nem tudom persze, mások hol tartanak. Látok embereket - szemmagasságban -, de nem látom a lábuk alatt a lépcsőt. Akiről azt sejtem, hogy még az első lépcsőfokra se jutott fel, arra se tudok lenézni. Nem azért, mert annyira alacsony ez a lépcsőfok. Ha feljutnék a tetejére (próbálom elképzelni), akkor sem. Ennek a lépcsőnek ilyen a természete. Ezen a vízszintes lépcsősoron mindenki csakis önmagához képest haladhat fölfelé. Ezen a kapaszkodón legföljebb segíthetjük egymást, de nem versenyezhetünk.

Nem vagyok följebb a tizenhárom éves fiamnál (és nem vagyok lejjebb) - bár más a helyünk a felelősség rendszerében: én ma érte sokkal inkább, mint ő értem, de még mindketten megérhetjük, hogy én szorulok majd az ő gyámolítására. Én tisztába tettem őt csecsemőkorában, eljöhet az idő, hogy ő tesz majd tisztába engem végső elgyöngülésem idején - ahogy én is megtettem haldokló apámmal. Ki állt fölötte a másiknak?

A gyilkosságért sok évet börtönben töltött régi iskolatárs és mondjuk a vértanú Apor Vilmos püspök sem egymással versenyez azon a vízszintes lépcsőn. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy azonosan ítélnénk meg a gyilkosságot és az önfeláldozást. Az egyik tettet elítéljük, a másikat példaként állítjuk. A tetteket összemérhetjük, az embereket nem. A tetteket látjuk, az ember igazi lényegét viszont nem. Aki gyilkolt, nem csak gyilkolt. Máskor talán önzetlenül szeretett is. A szentek többsége gyarlónak, sőt bűnösnek vallotta magát.

Az emberi életút nem futók taktikázó versengése. Mindenki a maga lépcsőjét járja.

Kipke Tamás

 

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu