A közelmúltban megrendezett zánkai ifjúsági nagytábor egyik napján – a gyóntatás helyéül kijelölt domboldalon – négyszemközti, csendes beszélgetésre nyílt lehetőség azok számára, akik drogokkal küzdő embereknek segítenek, vagy szeretnének nekik segíteni. A délután során folyamatosan voltak érdeklődők, akik a felhívás nyomán megkeresték Kály-Kullai Károlyt, a Budapesten működő Sziget Droginformációs Alapítvány vezetőjét. Legfőbb kérdésük az volt: Hogyan tudnék (jobban) segíteni?

– A témáról mostanában egyre kevésbé a drogok jutnak eszembe – mondja Kály-Kullai Károly. Úgy érzi, sok torzított hang jut szóhoz a kábítószerekkel kapcsolatban. Sok szülő, pedagógus, segítő részéről pedig velük találkozva a drogoktól való félelem tapasztalható. Ha ez dominál bennük, akkor a probléma helyett előbb-utóbb csak az őket szorító érzéssel fognak foglalkozni. Egyébként is, amitől félünk, azt nem tudjuk igazán megismerni, ezért egy-egy gondunkkal szembesülve könnyen a leghamarabb feldolgozható véleményt, kezelési módot fogadjuk el vele kapcsolatban, és abba kapaszkodunk. Ez a segítés beszűküléséhez vezethet. A Büntető Törvénykönyv drogokkal kapcsolatos, 1999-es módosításának is ilyen a hatása, mivel aszerint mindazok, akik drogokkal kapcsolatba kerülnek, bűnösnek tekintendők, ezért nagyon sokan úgy gondolják, hogy a drogprobléma a hatóságok dolga – oldják meg ők.

A segítőszakma-béliek egyik legfőbb jelenlegi gondja, vajon hogyan lehetne a drogprobléma kezelését emberközpontúvá tenni, ahelyett, hogy automatikusan jogszabályokban gondolkodnánk. Ennek szorgalmazása megjelenik az egyház tanításában is. 1998-ban magyar nyelven is napvilágot látott Az egészségügyben dolgozók chartája, amelyet az Egészségügy Pápai Tanácsa adott ki. A dokumentum egyik fejezete külön foglalkozik a valamilyen függőségtől szenvedő betegek problémájával.

Az egészségügyben érvényesítendő keresztény szellemű magatartás alapvető irányelveit megfogalmazó dokumentumban olvassuk a következőket: „Erkölcsi szempontból ťa drogok használata mindig tilos, mert magában foglalja a szabad személyként való gondolkodás, akarás és cselekvés nem indokolt és ésszerűtlen elutasításátŤ. A kábítószer tilosnak mondása nem jelenti azt, hogy elítéljük a kábítószerszedőt. Ezek a személyek ťnehéz rabszolgaságkéntŤ élik meg állapotukat, amelyből szükségük van a szabadulásra. Az erkölcsi vétkesség kimondása és megszorító törvények alkalmazása nem vezet gyógyuláshoz, hanem annak a rehabilitáció útján kell történnie, amely anélkül, hogy elnézné a kábítószeren élők esetleges vétkességét, elősegíti az állapotukból való kiszabadulásukat és újra-beilleszkedésüket.”

A fenti gondolatok, amelyek közt a Szentatya korábbi, a témával kapcsolatos beszédeinek egy-egy részlete is szerepel, a segítés gyakorlatának megfelelő elméleti alapokat fogalmazzák meg. Ezért is szükséges hangsúlyoznunk különös fontosságát a mai magyar viszonyok között, amikor egyoldalú, túlzott, sok esetben kizárólagos szerephez jut a törvény szava, nemegyszer súlyosan nehezítve a szenvedélybeteg emberek sorsát – mondja Kály-Kullai Károly. – A fenti vatikáni elvek szemben állnak azzal a – Magyarországon általános – vélekedéssel és gyakorlattal, mely szerint a kábítószer-fogyasztókat egy kalap alá veszik a drogkereskedőkkel.

A társadalom beteg és „egészséges”, vagy inkább csak annak vélt részét nem lehet egymástól elszigetelten kezelni. – Volt rá példa – említi Kály-Kullai Károly –, hogy egy anya, mivel nem bírta tovább azt a terhet, amelyet fia kábítószer-függősége jelentett számára, fel akarta jelenteni gyermekét, s azt kérdezte meg tőlem, vajon ez helyes lépés-e. Azt mondtam neki: – A fiától így ugyan megszabadul, de a problémától nem, mert az az egész családé. Ha nem tartunk tükröt a családoknak és a társadalomnak, nem lesz nyilvánvaló, hogy a drogok problémája nem egyes embereket érint, hanem elsősorban a családi közösségeket. Ha a társadalom elutasít, ítél, hárít, ezzel egyfelől nem oldunk meg semmit, másrészt egyre kevésbé éljük meg az irgalmas szeretetet. Szép, régi, kicsit avítt kifejezésnek tartjuk, amelyen el lehet merengeni. Pedig valójában cselekvést, ráhangolódást, melegséget jelent. Mindazt, ami egy beteg embernek (is) létszükséglete.

– Egy rákbetegségekkel foglalkozó pszichológus szerint – mondja Kály-Kullai Károly – a betegek állapota, azzal, hogy szeretettel bánnak velük, elfogadják őket, legalább szinten tartható, olykor javítható is, ezért különösen nagy baj, ha távolságtartók vagyunk velük szemben. Ugyanez igaz a szenvedélybetegekhez való viszonyulásra is. Szakemberek véleménye, hogy e betegségek kialakulása mögött nem egy esetben a korai gyermekkor valamilyen traumája, megrázkódtatása húzódhat. Miért zárjuk el hát a gyógyulás lehetőségét a betegektől elzárkózó, hárító, elkülönítő magatartásunkkal, amikor a problémát sem csak ők egyedül hozták létre? Az irgalmas szeretetről sokszor csak beszélünk, de nem éljük.

Soha nem tudhatjuk, melyik mosolyunk, tekintetünk, beszélgetésünk hat úgy valakire, hogy az visszaforduljon az önrombolás útján. Ez a hatás lehet, hogy csak évekkel később vagy sohasem derül ki. – A kegyelem bárkin keresztül működhet. A drogos egy segítő kapcsolatban – amelyben nemcsak szakember lehet vele, hanem egy jó barát, egy pap, vagy lakóközösségének egy tagja – mintegy tükörben megláthatja, éppen hol tart az élete. Ha elítéléssel találkozik, a sérült ember nem nyílik meg. Viszont ha felfedezik és elfogadják értékeit és negatívumait is – ami nyilván nem jelenti ez utóbbiak helyeslését –, elindulhat a gyökeres fordulat folyamata, úgy is mondhatnám, a megtérésé, hiszen a görög nyelvben a metanoia kifejezés fordulatot is jelent – mondja Kály-Kullai Károly. – A nagy lépést a beteg és környezete sem biztos, hogy észleli, csak később visszatekintve látják az eredményt, az absztinenciát.

A kapcsolat egyúttal kölcsönös is, a segítő csak egész személyiségével vehet részt benne: a drogos kíváncsi az ő belső értékeire is, melyek segíthetik tájékozódását a változás során. A szenvedélybetegekkel való találkozásnak talán az egyik legérzékenyebb pontja, hogy vélt tisztaságommal meg ne alázzam az ő bűnösségét.

– Nincs reménytelen eset – vallja Kály-Kullai Károly –, és még a halál közelében is jelen lehet lenni a betegek mellett, amikor sok esetben nagy nyitottság tapasztalható részükről. Az utolsó pillanatig velük lehetünk, amikor – az üdvösség ajtajánál – eljutunk emberi lehetőségeink határához.

Szigeti László