|
|
Sediánszky János Egy asszony Franciaországból Az idős, finom arcú hölgynek kettős a neve: De Gérando-Teleki Judit. Ennek eredete a múlt század elejére nyúlik vissza, s ő, mai leszármazottként, nagyon sokat tesz a két nép barátságáért és Magyarország népszerűsítéséért honfitársai körében. Mint az ősi, Loire menti Tours városában alapított Magyar-Francia Baráti Társaság főtitkára, évek óta szervez és vezet kulturális utazásokat Magyarországra. Így találkozunk néhány hete, a szállodában, ahol az éppen megérkezett 36 fős csoportnak, több magyar szakember segítségével, rövid, velős áttekintést adhat hazánk ezer évéről, történelméről, nagyjairól, mai állapotáról. Kissé meglepetve, elismeréssel kérdezem: — Mindig így csinálja? Igen, mert útjainkon szeretnék olyan történelmi-szellemi élményt is nyújtani francia barátainknak, hogy mélyebben is megismerjék, értékeljék ezt az országot, ahová megérkeztek. Puszta látnivalóval bármelyik utazási iroda programja szolgálhat, mi ennél többet kínálunk. Tavaly Martonvásáron felavatták az ön jelenlétében és kezdeményezésére egyik elődje, Auguste de Gérando emléktábláját. Ki volt ő? A dédnagyapám, csodálatra méltó férfiú, aki előtt fényes jövő állt, jóval több annál, amit végül szerelmi okból maga választott. Jogi pályára szánták, nagybátyja, aki apja halála után a gyámja, nevelője lett, Joseph Marie de Gérando volt, a híres filozófus, aki azután életútját egyengette. Épp nagybátyja szalonjában ismerkedett meg a múlt század első felében a Párizsban tartózkodó Teleki Emma grófnővel, halálosan beleszeretett s vele együtt ebbe az országba, amelynek végül fiatalon alkotóerejét, tudását s a szabadságharcban életét is áldozta. Először az ő révén alakult ki vérségi kapcsolat a francia De Gérando és a magyar Teleki család között, és elsősorban neki köszönhetjük máig tartó ragaszkodásunkat Magyarországhoz. Teleki Emma házassága után Párizsban élt, de szoros szellemi, politikai kapcsolatban maradt nőtestvérével, Teleki Blanka grófnővel, aki első magyarországi leánynevelő intézetében hazafias és forradalmi szellemben nevelte tanítványait, egyik tanára Vasvári Pál volt, a márciusi ifjak egyike, a szabadságharc vértanúja, Blanka a bukás után, a Bach-korszakban is folytatta forradalmi levelezését nővérével, ezért összeesküvés gyanúja miatt börtönbe került, először a pesti Újépületbe, majd hoszszú évekre a hírhedt kufsteini várba, s amikor onnan végre kiszabadult, Emmához utazott Párizsba, de a sok szenvedéstől, megpróbáltatástól megtörve, rövidesen ott is halt meg. Síremléke a Montmartre-i temetőben található, valóban zarándokhely lett, és valahányszor magyar barátokat fogadok vagy gimnazista csoportokat – mert magyar-francia diákcseréket is szervezek kétévente – mindig elviszem őket a temetőbe, ők virágot hoznak és tesznek le a sírhoz, ahol együtt elénekeljük a magyar Himnuszt. Legutóbb a székesfehérvári Teleki Blanka Gimnázium tanulói jártak ott és felejthetetlen, rendkívüli élmény, amikor látom rajtuk a meghatottságot, ahogy némán, gyakran könnyezve állnak áhítatukban, és éneklik a Himnuszt és a Szózatot. A millennium kapcsán szóba jött, hogy Teleki Blanka hamvait hazaszállítsák Magyarországra. Hol tart ez a kezdeményezés? Sajnos, erről még nem mondhatok sokat, az elképzelés a várakozás állapotában van, de bárhol is nyugodjék, ő mindenütt jelképe egy nemzet és egy asszony méltóságának, aki mindent vállalt, meg mert tenni hazája védelmében, ami abban a korban, a XIX. század közepén, egy nő részéről még igazán ritka, nagy dolog volt. Mi magyarok nagyon hálásak lehetünk Önnek, hogy ennyit tesz hazánk, történelmünk, s a mai Magyarország jobb megismertetéséért, amire annyira szükségünk van. Mindezt családi lelkiismeretből is teszem, mert tudatában vagyok annak, milyen feladatot ró rám az az örökség, amelyet elődeim rám hagytak. Elég hamar tudatosult bennem, hogyha már a nevüket viselem, a De Gérando, a Teleki, sőt a Brunszvik családokét — hiszen Brunszvik Teréz Teleki Blanka nagynénje volt – nem elégedhetem meg azzal, hogy pusztán dicső múltjuk, tetteik zászlóvivője legyek, és csak elfogadjam az utókor irántuk érzett megbecsülését, csodálatát. Úgy véltem, egy követ nekem is hozzá kell tennem ahhoz a méltó műhöz, amelyet ők életükkel, tevékenységükkel emeltek, megpróbálom hát, hogy a magam szerény, nem túl tág lehetőségein belül megismertessem, megszerettessem a franciákkal Magyarországot. Ha az élet és egészségem engedi, ezt szeretném folytatni, magam köré gyűjteni azokat, akik nálunk érdeklődnek a magyar kultúra és élet iránt, akik szívesen osztoznak vonzalmamban és segítenek továbbadni másoknak is Magyarország jó hírét, most, amikor intézményesen is elfoglalja majd az őt megillető helyet abban az új Európában, amelyet közösen építünk fel.
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
