Az afrikai polgárháborúkról, az éhhalál határán tengő milliókról szóló hírek ugyanúgy beépültek mindennapjainkba, mint a tévéhíradók „anyagának” legalább felét kitevő hazai robbantások, tüzek, közlekedési balesetek és járványok. Míg immunrendszerünk ellenálló képessége például a betegségek ellen rohamosan csökken, addig a szörnyű hírek áradata következményeként mentális immunrendszerünk is elsatnyul, közönnyé keményedik. Megszokjuk, a világ jó és rossz dolgai együtt járnak, s a napi kép- és híranyagban szinte édestestvérként megfér egymással a csecsenföldi gépfegyverropogás meg a vibráló rock-koncertek fülsiketítő zaja, a Szent Péter téri zarándoktömeg meg a meccs után törő-zúzó szurkolótábor, az operabál meg a vízben álló vályogház. Már-már azt hisszük, hogy ezek életünk törvényszerű velejárói, nincs mit tenni az „objektív valóság” ellen. Különben is egy-egy segélyakció idején amúgy is adakozunk. Tavaly kétszer is volt központi gyűjtés, volt tehát alkalmunk szolidaritásunk bizonyítására. Megtettük a magunkét, gondoljuk, hiszen a világ dolgainak átfogó javítása nem a mi dolgunk, arra valók a politikusok, a nemzetközi szervezetek, az ENSZ, az Európai Unió meg a FAO.

Szerencsére vannak, akik nem így gondolkodnak. Például az angliai Keresztény Farmer Szövetség tagságának jelentős része, akik az ugandai anglikán egyház kérését magukévá téve egyesületet alakítottak azzal a céllal, hogy a 40 törzs által lakott - katonai puccsoktól, polgárháborúktól és katasztrofális időjárástól sújtott - sokvallású országnak felemelkedéséhez segítséget nyújtsanak. Bejegyzett egyesületük neve: „Send a Cow” (küldj egy tehenet), tehát ők élő, tejet adó teheneket juttatnak el a nyomorgó vidéki családokhoz, több évre „biztos” táplálékot biztosítva nekik. Bár e tehenek naponta „csupán” 10-15 liter tejet adnak, birtoklásuk – szó szerint – életbe vágó sok-sok családnak. Ha szabad így fogalmazni, a tehenekkel együtt néhány állatorvos és szaktanácsadó is érkezik az országba, akik továbbadják az alapvető állattartási, állategészségügyi, takarmányozási és takarmánytermesztési ismereteket. A tenyészbikák révén a helyi szaporulat is biztosított, s mivel a kedvezményezett új gazdák kötelezve vannak az első újszülött borjú ingyenes továbbadására, fokozatosan kezd növekedni a mostoha környezet ellenére újra gyökeret verni képes „családi gazdaságok” száma. Az egyesület újabban már Kenyában is tevékenykedik, s megindult a baromfitelepek létesítése is. Tudunk arról is, hogy külön vállalkozás szerveződött az ezen a családok által termelt (gyűjtött) és szárított déli gyümölcsök felvásárlására és Európába való szállítására (ilyen pl. a „Fruits of the Nile”). Annak ellenére, hogy a nagy, globális gazdasági folyamatokhoz viszonyítva az eddig eljuttatott mintegy 300 tehén jelentéktelennek tűnhet, s az effajta fejlesztési intézkedések eltörpülnek a nagy világbanki projectek mellett, ezek az akciók példamutatóak lehetnek, hiszen igazi hasznuk – apró pénzre is váltható - erkölcsi vonzatukban rejlik. Tapasztalták például, hogy a megsegített gazdák a kötelezően továbbadandó első újszülött borjún túl a második meg a harmadik újszülött állatot is ingyen adták oda a soron következő családnak. Továbbá: az anglikán egyház kezdeményezésére indult akcióba az ottani katolikus püspökség kérésére bevonták az északi, többnyire katolikusok által lakott térségeket is, hozzájárulva a vallások és népek közeledéséhez. Erősödött és társadalmi elismertséget szerzett maga a mozgalmat elindító anyaországi egyesület is, hiszen az elvi jóakarat a komoly gyakorlati feladatok (szállítás, közegészségügyi adminisztráció, afrikai kiszállással járó betanítás stb.) szakszerű ellátásában és az időközben felmerülő problémák leleményes megoldásában nemesedett valódi szolidaritási tetté. Erre utal az is, hogy a „Küldj egy tehenet” nevű karitatív egyesületet felkérték majd bevonták a Nagy-Britannia Mezőgazdasági Minisztériuma által menedzselt hivatalos fejlesztési programok megvalósításába.

Szende Ákos