Uj Ember

2000. július 30.
LVI. évf. 31. (2714.)

Az imádság csak az egyik módja az Isten dicséretének; minden teendőnkben és munkánkban meg kell találnunk őt. Aki mindent Isten nagyobb dicsőségére tesz, annak minden imádság.“
Loyolai Szent Ignác (Ünnepe: július 31.).

Főoldal
Lelkiség
Katolikus szemmel
A félreértett szabadság
„Küldj egy tehenet!”
avagy: a gyakorlati keresztény szolidaritás példája
A letegezett Isten
Vízszintes lépcsősor
A megfeszített
Élő egyház
Egymás segítésével magukat is erősítik
Az egyház(község) is legyen „családbarát”
Kada Lajos érsek jubileuma
Élő egyház
„Úgy éreztem: Isten szeret minket”
A magyar cigányok római zarándoklata
„Nincs reménytelen eset…”
A szenvedélybetegek nehéz rabszolgasága
Félelem helyett szeretet
Szeged-csanádi egyházmegye
Fórum
Hol nyugszik Bakócz Tamás bíboros?
Beszélgetés Horler Miklós építésszel
Kúltúra
Nyárezüst
„A létezés keresztszülei”
Juhász Gyula megtagadott verseskötete
Egy asszony Franciaországból
Ifjúság
Kint Gödöllőn
A Humán Genom program
A genom egy élőlény egy sejtjében lévő DNS összessége
Mozaik
Diák- zarándoklat
Hálaadás a Tisza-parton
A Vatikán az EXPÓ-n
Az Olvasó írja
Váci kórus sikere Loretóban
Missziós lelkigyakorlat Kőszegen
Kápolnahajó
Rejtvény
.

 

Istenanya – havas dombon

Az Esquilinus a domb. Amíg a Szent Jánosról elnevezett bazilikától a római úrnapi körmenet útján elér valaki az Örök Város Maria Maggiore, fő Mária bazilikájához, emlékezhet egy csöndes szavú magyar poétára, aki hetvenkét esztendeje írta le sorait a Fekete Máriához, a templomra gondolva, melyet a Havas Boldogasszonynak szentelt Alföldön a szegedi lélek:

„Hű zarándok messze, messze tájról,
A lábain országút pora,
Vigaszt várva hozzájött, s a távol
Múltakból gyászt s jó reményt világol
Magyarok Asszonya.

S jöttem én is, e szomorú öltő
Bús magyarja, hű zarándoka,
Mit adhatnék, csüggedt, árva költő:
E dalt hozom, mint könnyét a felhő,
Te feketén is vigaszt derengő
Magyarok Asszonya!”

Juhász Gyula tán kalauz lehet az Örök Városban is; sorai nyomán kitágul, meg összevonódik az idő, s ősök emlékezetében tovább él „Emese álma”, felragyog a Göncöl, míg „Szekérvárában szundít a sereg…”

A fekete palást borul rájuk, s legendák forrásaiból fölmerül Liberius, a pápa, meg János patrícius. Az álom ide is vezet: havas dombra, ahol templomot épített az álom nyomán János, a Szent Szűz kérésére. Megfejthető-e igazán a legenda rejtélye, s hogy miért így született a név: Beata Maria Virgo ad Nives? (Az utolsó szó a Havas értelmű).

A „hű zarándok” a magyar lélekben megfogamzott hófehér tisztelet virágával lép be az óriási templomba, s míg töpreng a havas rejtélyről, a történelem elősugárzik – az V. századból: „a templomot III. Sixtus pápa építtette az efezusi zsinat emlékére: 431-ben az atyák kimondták: Mária valóságos édesanyja Jézus Krisztusnak, aki Isten Fia. A Szent Szűz megkapta a jelzőt – dogmába foglalva: Istenanya. Az anyaság sokkal több annál, hogy valaki gyermeket fogan, szül; több testi eseménynél, s ha az így van, még inkább érvényes Máriának arra a szabad és személyes tettére, amely hitének mélységéből fakadt, s ami az üdvtörténettől immár elválaszthatatlan.

Ha sugarat ont a szem,
nem veszti világát;
így a virág-anya sem
veszíti virágát.

Fehérebb mint liliom,
tavaszibb mint rózsa,
légy Fiadnál, Szűzasszony,
szívünk szószólója…”

S míg hangzik a franciaországi himnusz Mária anyaságáról, a juhászgyulai meditáció, egy másik nép himnusza lesz társa – hangtalanul, halk orgonaszóba burkolva, s ki tudja, a hó nem az a virágerdő-e, amely ennek az anyaságnak tüskét is termett, s az út, amit megjárt annak a nemzetnek is Kálváriája, amely siralomban fordult az Istenanyához.

A kegykép a Havas Boldogasszony Borghese-kápolnájában „a római nép üdvössége”, nekünk a „Magyarok Asszonya.” Bronz, arany, jáspis-oszlopok közt a vállán lévő csillagot nézi a Gyermeke, s ki tudna elszakadni a jóslattól, melyet a latin pásztorok poétája foglalt hexameterekbe, széttépve „a jövő fátyolát”. Örök viszszatérésről énekel; végéhez érkezik a vaskor, s aranykor „derül a világra”:

“Múzsák, sicelidák! Magasabbra kicsit ma dalunkkal! Van kit a hanga-berek nem igéz, sem a törpe bozótos; / zengj erdőt! de a consulhoz méltó legyen erdőd.

Íme betelt az idő, amelyet Cumae dala jósolt: / újraszületve az évszázadok roppant sora tárul. / Eljön a Szűz ismét, már jön Saturnus uralma, / már a magasságból küld új ivadékot a mennybolt.”

Vergilius talán olvasta az Ószövetséget Alexandriában, bújva a könyvtárat, Izajást. Hogy homályban hagyja a csillagnéző Gyermeket, s nem tudni, ki ez az égi ajándék? Tertullianus későbbi mondása rá is illik: „A lélek természeténél fogva keresztény”, tehát számíthatunk Augustus császár „dalnokára”. Megindítja a köveket, a patakokat, mint népi karácsonyi énekeink, s a madármise kozmikus lírája – Krisztus születésén: „Annyi gyöngyök, annyi könynyek / érte hullanak, / A mennyei drága vizek / Lelkünkre folynak.” A latin „szibilla” ekként dübörög, de már Mennybemenetelről szólva: „…eget ostromló búgásra fakadnak a borzas / bércfokok is, berkek, sziklák mind zengik a verset…” E Mennybemenetel is sejtelem nála.

Hogy ne társulhatnának ide hó és forróság – alföldi pásztorok, csillaghordozók léptei és Abruzzo hegyvilágának ünnepi nyájőrzői? Ha Vergiliusnál a csillagkép Szűz s a valóságos Anya látomása összemosódhat, az Esquilinus különös legendáját olvasva, a mozaik-kegykép fejkendős Asszonyát szemlélve nem mondható-e ki, hogy a költői ihlet a lélek egyetlen magas vágyával sem ütközik?

Az Istenanya történelmi jelenlétét az örök ihlet is igazolja zenék, verssorok szárnyán.

Tóth Sándor

 

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu