|
|
Istenanya – havas dombon Az Esquilinus a domb. Amíg a Szent Jánosról elnevezett bazilikától a római úrnapi körmenet útján elér valaki az Örök Város Maria Maggiore, fő Mária bazilikájához, emlékezhet egy csöndes szavú magyar poétára, aki hetvenkét esztendeje írta le sorait a Fekete Máriához, a templomra gondolva, melyet a Havas Boldogasszonynak szentelt Alföldön a szegedi lélek:
Juhász Gyula tán kalauz lehet az Örök Városban is; sorai nyomán kitágul, meg összevonódik az idő, s ősök emlékezetében tovább él „Emese álma”, felragyog a Göncöl, míg „Szekérvárában szundít a sereg…” A fekete palást borul rájuk, s legendák forrásaiból fölmerül Liberius, a pápa, meg János patrícius. Az álom ide is vezet: havas dombra, ahol templomot épített az álom nyomán János, a Szent Szűz kérésére. Megfejthető-e igazán a legenda rejtélye, s hogy miért így született a név: Beata Maria Virgo ad Nives? (Az utolsó szó a Havas értelmű). A „hű zarándok” a magyar lélekben megfogamzott hófehér tisztelet virágával lép be az óriási templomba, s míg töpreng a havas rejtélyről, a történelem elősugárzik – az V. századból: „a templomot III. Sixtus pápa építtette az efezusi zsinat emlékére: 431-ben az atyák kimondták: Mária valóságos édesanyja Jézus Krisztusnak, aki Isten Fia. A Szent Szűz megkapta a jelzőt – dogmába foglalva: Istenanya. Az anyaság sokkal több annál, hogy valaki gyermeket fogan, szül; több testi eseménynél, s ha az így van, még inkább érvényes Máriának arra a szabad és személyes tettére, amely hitének mélységéből fakadt, s ami az üdvtörténettől immár elválaszthatatlan.
S míg hangzik a franciaországi himnusz Mária anyaságáról, a juhászgyulai meditáció, egy másik nép himnusza lesz társa – hangtalanul, halk orgonaszóba burkolva, s ki tudja, a hó nem az a virágerdő-e, amely ennek az anyaságnak tüskét is termett, s az út, amit megjárt annak a nemzetnek is Kálváriája, amely siralomban fordult az Istenanyához. A kegykép a Havas Boldogasszony Borghese-kápolnájában „a római nép üdvössége”, nekünk a „Magyarok Asszonya.” Bronz, arany, jáspis-oszlopok közt a vállán lévő csillagot nézi a Gyermeke, s ki tudna elszakadni a jóslattól, melyet a latin pásztorok poétája foglalt hexameterekbe, széttépve „a jövő fátyolát”. Örök viszszatérésről énekel; végéhez érkezik a vaskor, s aranykor „derül a világra”: “Múzsák, sicelidák! Magasabbra kicsit ma dalunkkal! Van kit a hanga-berek nem igéz, sem a törpe bozótos; / zengj erdőt! de a consulhoz méltó legyen erdőd. Íme betelt az idő, amelyet Cumae dala jósolt: / újraszületve az évszázadok roppant sora tárul. / Eljön a Szűz ismét, már jön Saturnus uralma, / már a magasságból küld új ivadékot a mennybolt.” Vergilius talán olvasta az Ószövetséget Alexandriában, bújva a könyvtárat, Izajást. Hogy homályban hagyja a csillagnéző Gyermeket, s nem tudni, ki ez az égi ajándék? Tertullianus későbbi mondása rá is illik: „A lélek természeténél fogva keresztény”, tehát számíthatunk Augustus császár „dalnokára”. Megindítja a köveket, a patakokat, mint népi karácsonyi énekeink, s a madármise kozmikus lírája – Krisztus születésén: „Annyi gyöngyök, annyi könynyek / érte hullanak, / A mennyei drága vizek / Lelkünkre folynak.” A latin „szibilla” ekként dübörög, de már Mennybemenetelről szólva: „…eget ostromló búgásra fakadnak a borzas / bércfokok is, berkek, sziklák mind zengik a verset…” E Mennybemenetel is sejtelem nála. Hogy ne társulhatnának ide hó és forróság – alföldi pásztorok, csillaghordozók léptei és Abruzzo hegyvilágának ünnepi nyájőrzői? Ha Vergiliusnál a csillagkép Szűz s a valóságos Anya látomása összemosódhat, az Esquilinus különös legendáját olvasva, a mozaik-kegykép fejkendős Asszonyát szemlélve nem mondható-e ki, hogy a költői ihlet a lélek egyetlen magas vágyával sem ütközik? Az Istenanya történelmi jelenlétét az örök ihlet is igazolja zenék, verssorok szárnyán. Tóth Sándor
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
