„A létezés keresztszülei”

A költő kozmikus lény. Öröksége a Mindenség, ahogyan Chesterton is írja, hiszen ihletét ez hatotta át: „Egy a szükséges csak, a minden, minden egyéb hivalkodás csupán.” Elmondhatjuk Czigány Györgyről, hogy ő is a Kozmoszt érinteni, csodálni vágyó ember, aki sejti s még inkább vallja mindazt, ami az emberben legnagyobb, a mindenné levés isteni adományát. Halljuk ezt a fönséges gondolatot: „Anima humana quodammodo potest esse omnia” – az ember lelke valamilyen módon mindenné lehet –, s ezt az ihletet éli át költőnk is: „…miközben mi emberek vagyunk a létezés keresztszülei. Magunk nevezzük meg a dolgokat.” (Vers a külső sávból). Úgy érezzük, a költő szívvel-lélekkel-értelemmel keresi a kicsiben is a nagyot s a nagyban a kicsit, anélkül, hogy hamis illúziókat kergetne. (Hiszen a világban a dialektika, az ellentétek elemi ereje, a „jó” és a „rossz” fúziós energiája lendíti, építi, táplálja a teremtő fejlődést, amelyben a „rossz”-nak is szerepe van az isteni erőtérben.)

Cigány György a mosolygó költő, aki szüntelenül kutatja a rejtelmeket, értelmezi az ellentétek oly sokszor érthetetlen viharait, reakcióit: „…egy fűszál hajlik mosolyodból a dudorászó pusztulásba” (Egy fűszál). S tele van kincsestára az ellentétek vonzásával, a belső világában, mosolyok mögött zajló vulkánkitöréseivel, felszakadó megvilágosodással. „Igaz és nem igaz / egymásra roskad, közös virágot / hajt fuldokolva” (Barokk töredék). Vulkánkitörést említettem, mert látom, tapasztalom benne a mélyben forró energiákat, amelyek oly kedves melegséggé lágyulnak a fölszínen látható külsőn, de sokszor, s váratlanul föllobban a láng s meghökkent egy szokatlan fölismerés. Igen, ezek a tektonikus erők torlódnak különös szókapcsolatokban, töprengésre késztető ütközésekben, fogalmak, képek első látásra abszurd megjelenésében. Meghökkent, nem hagy nyugodni a pillanat. Sokszor már a cím is megállít, s a rejtelmes, szaggatottan előbukkanó szólánc-özön, álomteli bizarrság sodor vagy állít meg. (Sorolhatnám szokatlan kapcsolatokba sűrített képeit, például: „Kettészelt tenger falára firkál…” S mit jelentenek ezek a mondatok: „Egy lány: üveg szédület ölt testet a mészkő diadalban, Hófútta izmai élén / a Nap a sikoltás …. Két kiszúrt szem karján az oltás”. Vagy máshol: „Kalácsfényű aszfalt / a vakolt revüjében” (Fél perc nyár).

Humora kedvesen bimbózik elénk, szellemes, sejttető: „Növendék nővendég / érkezett. Étkezett, / ágyat épp nem vetett… Boldoggá nem tett — / Boldog lány: nevetett” (Beáta). Soraiban a sötétséget, a drámait, a tragikusan átmenetinek érezzük, annál, aki Mozarttal vacsorázott! „Ahová alászálltál: a pokol az, s milyen szép a szív eleven dobogása itt is”. (De profundis) És el tud ámulni „a létezés katasztrófáján, gyönyörén” mint a természet csodáin. (Alkonyat)

Mennyi igazság van sokszor szemérmesen, de olykor kemény tudatossággal, mélyen elrejtve Czigány György verseiben. Oly egyszerűen közli: „Ki folyton növő világod terhével – vékony szál szövi – már egyre szűkebb körökbe hátrálsz” (Az idő diadalmenete).

Úgy érezzük, visszaint a középkor, az ellentétekkel teli, a haláltáncok tobzódása – egy pillanatban… Igen, „majdnem mosoly a pusztulás nyugalma” (Vidék), s eszembe jut egy magyarázó sor egy öreg filozófiaprofeszszor könyvéből, ahol ő a Kozmos szót úgy fordítja: bájos. „Az evezőlapát éléről / kinek a nyaklánca pereg”. (Augusztus tárgyai). Vezesse továbbra is az élet, az isteni, csodalánca Czigány Györgyöt a Mindenség fényes-küzdelmes útján!

Dékány Endre

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu