Uj Ember

2000. július 30.
LVI. évf. 31. (2714.)

Az imádság csak az egyik módja az Isten dicséretének; minden teendőnkben és munkánkban meg kell találnunk őt. Aki mindent Isten nagyobb dicsőségére tesz, annak minden imádság.“
Loyolai Szent Ignác (Ünnepe: július 31.).

Főoldal
Lelkiség
Katolikus szemmel
A félreértett szabadság
„Küldj egy tehenet!”
avagy: a gyakorlati keresztény szolidaritás példája
A letegezett Isten
Vízszintes lépcsősor
A megfeszített
Élő egyház
Egymás segítésével magukat is erősítik
Az egyház(község) is legyen „családbarát”
Kada Lajos érsek jubileuma
Élő egyház
„Úgy éreztem: Isten szeret minket”
A magyar cigányok római zarándoklata
„Nincs reménytelen eset…”
A szenvedélybetegek nehéz rabszolgasága
Félelem helyett szeretet
Szeged-csanádi egyházmegye
Fórum
Hol nyugszik Bakócz Tamás bíboros?
Beszélgetés Horler Miklós építésszel
Kúltúra
Nyárezüst
„A létezés keresztszülei”
Juhász Gyula megtagadott verseskötete
Egy asszony Franciaországból
Ifjúság
Kint Gödöllőn
A Humán Genom program
A genom egy élőlény egy sejtjében lévő DNS összessége
Mozaik
Diák- zarándoklat
Hálaadás a Tisza-parton
A Vatikán az EXPÓ-n
Az Olvasó írja
Váci kórus sikere Loretóban
Missziós lelkigyakorlat Kőszegen
Kápolnahajó
Rejtvény
.

 

„A létezés keresztszülei”

A költő kozmikus lény. Öröksége a Mindenség, ahogyan Chesterton is írja, hiszen ihletét ez hatotta át: „Egy a szükséges csak, a minden, minden egyéb hivalkodás csupán.” Elmondhatjuk Czigány Györgyről, hogy ő is a Kozmoszt érinteni, csodálni vágyó ember, aki sejti s még inkább vallja mindazt, ami az emberben legnagyobb, a mindenné levés isteni adományát. Halljuk ezt a fönséges gondolatot: „Anima humana quodammodo potest esse omnia” – az ember lelke valamilyen módon mindenné lehet –, s ezt az ihletet éli át költőnk is: „…miközben mi emberek vagyunk a létezés keresztszülei. Magunk nevezzük meg a dolgokat.” (Vers a külső sávból). Úgy érezzük, a költő szívvel-lélekkel-értelemmel keresi a kicsiben is a nagyot s a nagyban a kicsit, anélkül, hogy hamis illúziókat kergetne. (Hiszen a világban a dialektika, az ellentétek elemi ereje, a „jó” és a „rossz” fúziós energiája lendíti, építi, táplálja a teremtő fejlődést, amelyben a „rossz”-nak is szerepe van az isteni erőtérben.)

Cigány György a mosolygó költő, aki szüntelenül kutatja a rejtelmeket, értelmezi az ellentétek oly sokszor érthetetlen viharait, reakcióit: „…egy fűszál hajlik mosolyodból a dudorászó pusztulásba” (Egy fűszál). S tele van kincsestára az ellentétek vonzásával, a belső világában, mosolyok mögött zajló vulkánkitöréseivel, felszakadó megvilágosodással. „Igaz és nem igaz / egymásra roskad, közös virágot / hajt fuldokolva” (Barokk töredék). Vulkánkitörést említettem, mert látom, tapasztalom benne a mélyben forró energiákat, amelyek oly kedves melegséggé lágyulnak a fölszínen látható külsőn, de sokszor, s váratlanul föllobban a láng s meghökkent egy szokatlan fölismerés. Igen, ezek a tektonikus erők torlódnak különös szókapcsolatokban, töprengésre késztető ütközésekben, fogalmak, képek első látásra abszurd megjelenésében. Meghökkent, nem hagy nyugodni a pillanat. Sokszor már a cím is megállít, s a rejtelmes, szaggatottan előbukkanó szólánc-özön, álomteli bizarrság sodor vagy állít meg. (Sorolhatnám szokatlan kapcsolatokba sűrített képeit, például: „Kettészelt tenger falára firkál…” S mit jelentenek ezek a mondatok: „Egy lány: üveg szédület ölt testet a mészkő diadalban, Hófútta izmai élén / a Nap a sikoltás …. Két kiszúrt szem karján az oltás”. Vagy máshol: „Kalácsfényű aszfalt / a vakolt revüjében” (Fél perc nyár).

Humora kedvesen bimbózik elénk, szellemes, sejttető: „Növendék nővendég / érkezett. Étkezett, / ágyat épp nem vetett… Boldoggá nem tett — / Boldog lány: nevetett” (Beáta). Soraiban a sötétséget, a drámait, a tragikusan átmenetinek érezzük, annál, aki Mozarttal vacsorázott! „Ahová alászálltál: a pokol az, s milyen szép a szív eleven dobogása itt is”. (De profundis) És el tud ámulni „a létezés katasztrófáján, gyönyörén” mint a természet csodáin. (Alkonyat)

Mennyi igazság van sokszor szemérmesen, de olykor kemény tudatossággal, mélyen elrejtve Czigány György verseiben. Oly egyszerűen közli: „Ki folyton növő világod terhével – vékony szál szövi – már egyre szűkebb körökbe hátrálsz” (Az idő diadalmenete).

Úgy érezzük, visszaint a középkor, az ellentétekkel teli, a haláltáncok tobzódása – egy pillanatban… Igen, „majdnem mosoly a pusztulás nyugalma” (Vidék), s eszembe jut egy magyarázó sor egy öreg filozófiaprofeszszor könyvéből, ahol ő a Kozmos szót úgy fordítja: bájos. „Az evezőlapát éléről / kinek a nyaklánca pereg”. (Augusztus tárgyai). Vezesse továbbra is az élet, az isteni, csodalánca Czigány Györgyöt a Mindenség fényes-küzdelmes útján!

Dékány Endre

 

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu