|
|
Jegyzetek a liturgiáról Miért jutott csődbe a liturgikus reform? A zsinat liturgikus reformjait egy százéves liturgikus mozgalom előzte meg. Ennek a liturgikus mozgalomnak esze ágába sem volt a liturgia nyelvén vagy tartalmán változatni, céljai mélyebb értelműek és lelkibbek voltak. Melyek voltak e mozgalom legvégső mozgatói? 1. Az újkori vallásosságot megkísértette valami naturalizmus és antropocentrizmus, mely a vallást hajlamos egyszerűen az ember nevelőjének, vigasztalójának, az emberi szolidaritás forrásának stb. látni. Ezzel szemben a liturgikus mozgalom a természetfölöttire, Isten életére és annak kiáradására irányította a figyelmet. 2. Az újkori vallásosságot megkísértette a szubjektivizmus veszedelme. A vallás dolgait az egyén nézőpontjából, az egyén hajlamaiból, élményeiből, érzéseiből, szükségleteiből kiindulva értelmezte. Ezzel szemben a liturgikus mozgalom az isteni objektivitásra, az üdvtényekre, a kinyilatkoztatás alapigazságaira, Krisztus megváltásművére irányította a figyelmet, még pedig nem emberi értelmezés szerint, hanem a biblia és az egyházatyák tanításának szellemében. 3. Az újkori vallásosságot megkísértette a partikularizmus, a széthullás veszedelme. Elszaporodó lelkiségi irányok, pasztorális célok és módszerek, mozgalmak a legjobb szándékkal is gyengítették a kereszténység belső erejét és egységét. Ezzel szemben a liturgikus mozgalom egészséges organikus vallási életet ígért, melynek középpontjában az áll, ami valóban a legfontosabb, s ebből a magból kifelé haladva, a figyelmet csak annyiban megosztva, amennyiben a legfontosabbat nem veszélyezteti, épül ki egy organikus egyházi élet. A liturgikus mozgalom eszménye szerint a gondosan végzett és megértett liturgia a homiletika és a katekézis közvetítésével áthatja a vallási élet egészét, egészségesen alakítja az egyéni lelki életet éppúgy, mint a keresztény közösség életét. A zsinat a liturgikus reform e mélyebb, teológiai-lelkiségi oldalával keveset foglalkozott. A zsinat után pedig minden korábbinál hatalmasabb erővel manifesztálódott a hármas veszély: a naturalizmus (a vallás természetes-emberi szintre való leszállítása), a szubjektivizmus (a dogma helyett egyéni tapasztalatra épülő vallásosság) és a partikularizmus (a vallási élet és a pasztoráció szétesése szervetlen sokféleségbe). Sőt, most már magába a liturgiába és a liturgikus gyakorlatba, az egyház legfőbb tápláló és védelmező életközpontjába hatoltak bele a kórokozók: a liturgikus gyakorlat maga is naturalistább, „emberközpontúbb“ lett (ami éppen az embernek árt a leginkább), az egyéni, s mellette most már közösségi szubjektivizmus a liturgia objektív tartalmát még inkább háttérbe szorította (amivel az egyéni lelkiség egészsége is kárát látta), a figyelemmegosztás fokozódásával pedig sokan magát a liturgiát is a partikularitás eszközévé, részcélok, lelkiségi irányzatok, mozgalmi célok kiszolgálójává degradálták (amivel elveszett igazi hatékonysága is). A liturgikus reform, a liturgia átalakítása, az „új liturgia“ melytől sokan a templomba járók számának emelkedését remélték, kettős vereséget szenvedett: a liturgia elvesztette belső sugárzó erejét, miközben a templomok világszerte még jobban kiürültek. Dobszay László
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
