A búcsúzkodás sokat elárul az elmúlt négy-öt napról. Úgy köszöntek el a tovább indulók, mint akik között igazi testvéri kapcsolat született.

Többeknek életük nagy utazása volt ez. Nem a „legpénzesebbek” jöttek erre a külföldi útra: támogatók és szponzorok segítették az utazókat. Többen voltak olyanok, akik egy, két, három évvel ezelőtt még semmilyen kapcsolatban nem voltak az egyházzal. A Cursillo lelkiségi mozgalomban vagy a helyi egyházközségben rátaláltak a hitre, Jézusra. Ezen a zarándoklaton egybe esett számukra az első külföldi, nyugati utazás, és az egyház szívében, Rómában Péter utódával való találkozás.

Nem kellett szervezni a „lelki programot”. A közös, ismert énekek azonnal közösséget teremtettek. Egyik este a szálló olasz és más külföldi vendégei előtt spontán cigánytánc-bemutatót rögtönzött a magyar csoport. Nagy sikerünk volt. A közös cigánykultúra értékei természetes közösséget teremtettek, mint a kötél rostjai fonták össze egymással a Pécs környéki, a nógrádi és nyírségi cigányokat. A Krisztusban való összetartozás nem csupán teológiai igazság maradt.

A hitben való közösség volt a buszról leszállók arcán a különös öröm egyik forrása. A másik az egyetemes egyház élménye. A Domus Mariae lelkigyakorlatos házban kaptunk szállást. A zarándoklat több tízezer résztvevője Róma különböző templomaiban szétoszolva bűnbánati liturgián vett részt. Mi, közép-kelet-európaiak a Santa Maria in Vanicella-templomban gyülekeztünk. A bűnbánati liturgia után Keresztes Szilárd püspökkel együtt vonultunk a Szent Péter-bazilikához, hogy a megújulás jeleként, a krisztusi életbe való belépés kifejezésére áthaladjunk a szent kapun.

Néhány férfi a bűnbánati liturgia után – szervezési hiba folytán – rövid nadrágban érkezett a Szent Péter-bazilikához. A rendezők azonnal kiszólították őket a sorból: „így nem lehet bemenni”. A püspök úr mentette meg a helyzetet. Három másik pappal együtt bevezette a négy férfit egy orvosi helyiségbe, ott egymás között átcserélték a sérelmezett ruhadarabokat: akinek rövidnadrágja volt fölvette annak ruháját, aki hoszszú nadrágot viselt és viszont: immáron a magyar cigányok is megfeleltek az öltözési követelményeknek. Így történhetett, hogy Lakatos Imre püspöki nadrágban vonult be a Szent Péter-bazilikába.

Ezek az emberek találkoztak már jehovistákkal, a Hit Gyülekezet tagjaival. Sok bántást, valótlan állítást, rágalmakat hallottak már a katolikus egyházról, a püspökökről. Most közülük többen először láttak közvetlen közelről katolikus püspököt. A misén néhány méterre voltunk a Szentatyától. Sokaknak a pápai mise volt a legnagyobb élményük.

Az út valóban zarándoklat volt. Ezt tükrözi néhány résztvevő véleménye.

„A Szent Péter-bazilikában letérdeltem az oltár előtt és imádkoztam. Megköszöntem, hogy Isten erre az útra vezetett. Én már voltam minden. A jehovisták is jártak hozzám. Voltam hit-gyülekezetes, ott is Istent kerestem. Most megköszöntem Jézusnak, hogy a katolikus egyházba vezetett. Nekem mindig azt mondták, hogy a katolikus egyházban azért nem tud működni a Szentlélek, mert a templomban bálványok vannak. Most éreztem, hogy ez hazugság. Most itt térdelek a Szent Péter-bazilikában, és együtt vagyok Istennel. Megértettem, hogy nem bálványokat imádunk. Amikor a pápai misére mentünk, kértem, hogy olyan helyet adjanak, ahol láthatjuk a pápát. Amikor megláttam, nagy béke, öröm költözött belém. Hazajövetelemkor azt kerestem, hogy kinek mit adjak. Jézus is szétosztotta mindenét. Még az ellenségemnek is küldtem egy fél dinnyét.” (L.né, Ildikó)

„Amikor Rómában a pápai misére mentünk, a téren a rendezők egyre előbbre küldtek a tömegben. Amikor az első szektorhoz értünk a rendezők még mindig azt mondták, hogy menjünk előre és fölmutattak a lépcsők fölé, a pápai oltár melletti ülőhelyekre. Azt éreztem, hogy az Isten nagyon szeret minket. Fölemel. Tiszteletet, megbecsülést éreztem. Amikor a pápai oltár mellett az emelvényen elfoglaltunk a helyünket, kimondhatatlan örömöt éreztem. A mise alatt azt kértem Jézustól: „Uram, sokan vagyunk itt, ha csak egy pillanatra is érints meg engem, adj jelet nekem!” És amikor fölemeltem a fejemet éppen egy fekete pap állt mellettem, áldoztatni indult, és Jézus testét nyújtotta felém. Ilyen örömöt még nem éreztem áldozás alatt. Nagy hála volt a szívemben, örömömben elfogott a sírás. Amióta hazajöttem megváltoztam. Nem idegesít semmi. Még a takarítás sem hoz ki a sodromból.“ (R.-né, Éva)

„Először megijedtem, hogy nem fogok bejutni a Szent Péter-bazilikába, mert rövid nadrágban vagyok. Elkeseredtem. A nadrágcsere után odaértem a jubileumi kapuhoz. Örömömben elkezdtem sírni. Arra gondoltam, hogy ilyen lehet a mennyország. Ugyanez volt az érzésem, amikor a főoltárt megláttam.

Megmondom őszintén, hogy korábban a pápát én nem sokra becsültem. De amikor kijött a térre, és az oltárhoz indult, a sírás kerülgetett. Megértettem, hogy Jézus kiválasztott személyét láthatom. A szállóban egyik reggel elmentünk imádkozni. Én külön imádkoztam azokért, akik haragszanak rám, az egyik ellenségemért és egy személyért, aki közel áll hozzám. Éreztem, hogy kimegy a szívemből a harag.” (L. Imre)

Dúl Géza