|
|
Vidor Miklós Juhász Gyula megtagadott verseskötete Hetvennyolc oldalon ötvenkét vers. Javarészt néhány soros lírai sóhajtás: a költő utolsó gyűjteménye: Fiatalok, még itt vagyok.
Remekül választott, megszólító erejű cím. Kár, hogy nem maga a költő adta, s mire az olvasók kezébe került, már alig-alig volt igaz. A szemre csinos, karcsú könyvecske 1935-ben, a szegedi Magyar Téka kiadásában jelent meg, Babits Mihály előszavával, Kontuly Béla négy rajzával, de Juhász Gyula sosem lapozott bele, kezébe sem vette. Ha rajta múlik, ez a kötet nem lát napvilágot, verseinek nyoma sem marad, széttépi, elszórja őket, ahogyan Isten tudja, hányat semmisített meg akkoriban, élettől búcsúzó esztendeiben. Az 1935 és 1937 közt eltelt időből már nem is maradt fönn kézirata. A mindinkább előrehaladó búskomorság kiölte közlésvágyát, azt az utolsó szikrát is, amelyben elmondja, miért nem ír többé. A Fiatalok, még itt vagyok verseinek nagyobbik fele a szegedi klinika idegosztályán született, s 1934-ből származik. Az ápolónők, ha hozzájutottak, elcsenték éjjeliszekrényéről, párnája alól a hevenyészett lapokat – néhány sor, strófa, vagy néha többé-kevésbé befejezett vers volt lejegyezve rájuk. A költő már nem a nyilvánosságnak szánta ezeket a „csendes panaszok”-at. Teljesen valószínűtlen, hogy valaha is kötetbe rendezze őket: így őrződött meg, amit jótékony kezek lopkodtak össze. Baráti jó szándék, tanítványi szeretet nyilvánult meg a lassan formálódó tervben is: hátha csodát tesz a beteggel a meglepetésnek szánt kötet. A hűséges titkár, Magyar László, akinek Milyen volt szőkesége címen szép könyvecskéje jelent meg később a Juhász Gyula mellett töltött évekről, meg a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma fogott össze a helyi kiadóval. Ők rendezték sajtó alá a megmentett darabokat, kiegészítve néhány korábbi, kötetbe föl nem vett verssel, ők kérték föl az előszó megírására Babitsot. Az ifjúkori barát, a Nyugat szerkesztője valóban szívhez szólón idézi föl a hajdani hőskort: „Valamikor, a Holnap lapjain együtt indultunk a Holnap felé. A Holnapba azóta sem értünk el; mindig csak ebben a komisz Mában meneteltünk, amiből előbb-utóbb tegnap lesz… Énekelj, pajtás, énekelj, bús költőnk: alighanem mégiscsak ez ér a legtöbbet a világon.” A megjelent könyv első példányát a Szegedi Fiatalok a költő lakásán adták át, mellé téve a szerény, néhány száz pengőnyi honoráriumot tartalmazó borítékot. Ám távoztuk után szótlan és komor maradt Juhász Gyula. Később sem vágta föl soha a könyv lapjait, a borítékhoz sem nyúlt. Apatikusan annyit mondott édesanyjának: — Nincsen közöm hozzá. Utolsó, szándéka ellenére kiadott verseskötete nem méltatlan Juhász költői rangjához, ha csúcsait nem éri is el. Nemes utószüret, sajáthangú lírájának végső darabjait foglalja össze ez a gyűjtemény, hasonlóan a költők halála után kiadott kötetekhez. Juhász Gyula ebben is kivétel: megélte és elhárította saját utókorának szertartását. A vérbeli, nagy költő ösztönével tudta, hogy a vers rejtelmes, belső sugallatból születik, s mindenegyes lírai darabnak megvan a maga helye, jelentése az életművön belül. Ezért egy-egy kötet válogatása, csoportosítása, egységbe komponálása a költő dolga. Ő pedig csupán megírta egy-egy pillanat távoli üzenetét, aztán sorsára bízta. A céltudatos alkotó gondja, rendező ereje nem hatott már benne, fölmorzsolta az elhatalmasodó kedélybetegség. Így is akadnak – a címadón kívül is – remeklő darabok a kötetben, kivált a néhány soros, egyetlen lélegzetre fölszakadó vallomások a fájdalom sűrűségében: Juhász Gyula utánozhatatlan szívdobbanásai. Kár lett volna veszni hagyni őket. S végül még valami, ami siralmasan jelzi a versek szülőjének távollétét. A jó négy tucatnyi versben több mint harminc súlyos, olykor értelemzavaró, a vers muzsikáját minden esetben megzökkentő ritmushibát, bántó „melléütést” találunk, a nyomda ördögének garázda beavatkozásaként. Szinte érthetetlen: a magyar verszene egyik mestere egyszerre dadogni kezd? Szerencsére a későbbi, 1966-os, kétkötetes Juhász Gyula Versei. c. kiadásban (Szépirodalmi Kiadó) ezek a hibák eltűntek. De a ritkasággá vált utolsó kötet, a Fiatalok, még itt vagyok oldalait lapozgatva fölsóhajtunk: — De jó, hogy a költő sosem olvasta végig!
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
