Uj Ember

2000. július 30.
LVI. évf. 31. (2714.)

Az imádság csak az egyik módja az Isten dicséretének; minden teendőnkben és munkánkban meg kell találnunk őt. Aki mindent Isten nagyobb dicsőségére tesz, annak minden imádság.“
Loyolai Szent Ignác (Ünnepe: július 31.).

Főoldal
Lelkiség
Katolikus szemmel
A félreértett szabadság
„Küldj egy tehenet!”
avagy: a gyakorlati keresztény szolidaritás példája
A letegezett Isten
Vízszintes lépcsősor
A megfeszített
Élő egyház
Egymás segítésével magukat is erősítik
Az egyház(község) is legyen „családbarát”
Kada Lajos érsek jubileuma
Élő egyház
„Úgy éreztem: Isten szeret minket”
A magyar cigányok római zarándoklata
„Nincs reménytelen eset…”
A szenvedélybetegek nehéz rabszolgasága
Félelem helyett szeretet
Szeged-csanádi egyházmegye
Fórum
Hol nyugszik Bakócz Tamás bíboros?
Beszélgetés Horler Miklós építésszel
Kúltúra
Nyárezüst
„A létezés keresztszülei”
Juhász Gyula megtagadott verseskötete
Egy asszony Franciaországból
Ifjúság
Kint Gödöllőn
A Humán Genom program
A genom egy élőlény egy sejtjében lévő DNS összessége
Mozaik
Diák- zarándoklat
Hálaadás a Tisza-parton
A Vatikán az EXPÓ-n
Az Olvasó írja
Váci kórus sikere Loretóban
Missziós lelkigyakorlat Kőszegen
Kápolnahajó
Rejtvény
.

 

Félelem helyett szeretet

Drogellenes hét volt nemrégiben a rádióban, televízióban. Minden a drogokról, a kábítószerekről szólt – és az elrettentésről. Koporsókat is láttunk: azoknak az elhalálozott fiataloknak az emlékére, akik ebben a saját maguk által előidézett betegségben haltak meg. Plakátversenyt hirdettek, a győztes plakáton egy fiatal arc, egy fecskendő és egy sötét koponya. Elrettentésül. Hogy harcoljunk a drog ellen.

De vajon betegség-e a kábítószer-függőség, és valóban harcolni kell-e ellene? Mint egy rémet kell-e a szemünk elé állítani, úgy, hogy még a tavasz, a nyár virágzását, az élet kisebb-nagyobb örömeit is eltakarja szemünk elől a harci plakát, ezzel együtt ennek a „rémnek” a sötétsége?

A kérdésre kissé messzebbről kell kezdenem a választ. A gyermek érkezése általában nagy öröm a családban. Körülveszik, becézik, a szülőknek gratulálnak. De a kicsi, elkezdve a maga életét, szembetalálkozik a hideggel, a vizességgel, az éhségérzéssel és sok minden mással. Nyűgös lesz, feldúlja szülei éjszakai nyugalmát. Ellátása egyre több és nagyobb áldozatot kíván. A szülői büszkeség még lendületben tartja az embert egy ideig, aztán minden lekopik. Viszi egy ideig az embert a tartása, de aztán, ahogyan a kicsi elindul, és egyre többször kimutatja, hogy mire van szüksége, és ellenáll annak, ami nem esik jól neki, mind több alkalommal kap szülői szidást. És amikor az édes-aranyos kicsi lerántja az asztalon lévő kristálytálat – esetleg a bevásárlókosarat tojással – , az anyja jól elveri érte. Mit csináltál, te haszontalan kölyök?

A gyermekpszichológia használ egy egyszerű módszert a gyermek szellemi fejlettségének megállapítására. A Binet-Simon-féle intelligenciavizsgálat során felszólítják az ötéves gyereket, mondja a pszichológus után a hat szótagból álló mondatokat. Ilyeneket, hogy „nekem van egy kutyám”, vagy „én jó gyerek vagyok”. Ez utóbbi mondatot a gyerekek többsége nem hajlandó megismételni. Rákérdezve, azt mondják, azért, mert „rossz gyerek vagyok”.

A drogbetegség azoknak a fiataloknak a betegsége, akiket szüleik sokat dorgáltak, és ezt ők elhitték a tekintéllyel rendelkező felnőtteknek. Beépítették önmagukba azt, hogy „rossz gyerek vagyok”. A felnövő gyerekek lassan egyedül maradnak ezzel a beépült rosszal, és nem találnak kapaszkodót. Jön a kortárscsoport, vagy a drogdealer (kábítószer-kereskedő), és megtalálják a „megoldást”.

Amikor az első gyónás előtt a bűnöket tárgyaljuk, akkor nem mondjuk azt, hogy te rossz vagy, hanem csak azt, hogy rosszaságot tettél. Sajnos, a szülők és nevelők egy része nem gondol arra, milyen rosszat tesz a gyermekének, amikor nem az esetleges hibáját, vagy hibás tettét marasztalja el, hanem őt magát, személyiségét.

Az ilyen állapotból aztán igen nehéz kivergődni. A szenvedélybetegségek mélyén, a serdülőkori meghasonlások okaként az ilyen „negatív énképek” fedezhetők fel. Ezt kell kezelni, annak tudatosításával, hogy minden gyermek „jó”, és annál biztosabban marad az, minél erőteljesebben kapja meg a szülői biztonság támaszát.

Egy német professzor tanácsolja a szülőknek, hogy gondolják, tegyék és időnkint közöljék is: „mein Kind ist lieb, weil ich es liebe” vagyis „kedves és jó a gyermekem, mert szeretem”. És nem azért szeretem, mert jó, hanem önmagáért, azért, mert a szeretet energiáját hozza el számomra. Az általa és miatta vállalt lemondásokban én is jobb, energikusabb, emberibb leszek.

A megelőzés tévúton halad, ha valamit, ami részletkérdés, abszolutizálunk. Nem a „felvilágosítás”, nem az elrettentés a megoldás. Egy szép kiállítású füzetke: „Drog nélkül felnőni” címmel végig a drogokról szól, ahelyett, hogy a harmonikus személyiségfejlődést tárgyalná, és segítené a pedagógusokat a pszichológiai veszélyeztetettség felismerésében.

Manapság azt tanácsolják, hogy ha egy drogos fiatal bekopogtat a szüleihez, és ismét – ki tudja, hányadszor – pénzt kér, zárják be előtte az ajtót. Nem! Fogják meg a kezét, mint egy kisgyereknek – hiszen énje a sok szidás miatt gyermeki maradt –, és menjenek el vele arra az ambulanciára, ahol mindannyiukat: a szülőket és gyermeküket egyszerre fogadják és kezelik. Egyszerre és együtt. Kapcsolati ambulanciák kellenek, és leválasztási terápia. A drogos gyerek az igazán soha meg nem kapott szülői szeretetet sírja vissza. Erről a belső gyötrődésről, a kínzó rosszról kell – és lehet – őt leválasztani. Sajnos, kevés az ilyen ambulancia. Számukat föltétlenül szaporítani kell, erre kellene pénzt adni az elrettentés hatástalan propagandája helyett.

Körmendy Györgyi

 

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu