|
|
Félelem helyett szeretet Drogellenes hét volt nemrégiben a rádióban, televízióban. Minden a drogokról, a kábítószerekről szólt – és az elrettentésről. Koporsókat is láttunk: azoknak az elhalálozott fiataloknak az emlékére, akik ebben a saját maguk által előidézett betegségben haltak meg. Plakátversenyt hirdettek, a győztes plakáton egy fiatal arc, egy fecskendő és egy sötét koponya. Elrettentésül. Hogy harcoljunk a drog ellen.
De vajon betegség-e a kábítószer-függőség, és valóban harcolni kell-e ellene? Mint egy rémet kell-e a szemünk elé állítani, úgy, hogy még a tavasz, a nyár virágzását, az élet kisebb-nagyobb örömeit is eltakarja szemünk elől a harci plakát, ezzel együtt ennek a „rémnek” a sötétsége? A kérdésre kissé messzebbről kell kezdenem a választ. A gyermek érkezése általában nagy öröm a családban. Körülveszik, becézik, a szülőknek gratulálnak. De a kicsi, elkezdve a maga életét, szembetalálkozik a hideggel, a vizességgel, az éhségérzéssel és sok minden mással. Nyűgös lesz, feldúlja szülei éjszakai nyugalmát. Ellátása egyre több és nagyobb áldozatot kíván. A szülői büszkeség még lendületben tartja az embert egy ideig, aztán minden lekopik. Viszi egy ideig az embert a tartása, de aztán, ahogyan a kicsi elindul, és egyre többször kimutatja, hogy mire van szüksége, és ellenáll annak, ami nem esik jól neki, mind több alkalommal kap szülői szidást. És amikor az édes-aranyos kicsi lerántja az asztalon lévő kristálytálat – esetleg a bevásárlókosarat tojással – , az anyja jól elveri érte. Mit csináltál, te haszontalan kölyök? A gyermekpszichológia használ egy egyszerű módszert a gyermek szellemi fejlettségének megállapítására. A Binet-Simon-féle intelligenciavizsgálat során felszólítják az ötéves gyereket, mondja a pszichológus után a hat szótagból álló mondatokat. Ilyeneket, hogy „nekem van egy kutyám”, vagy „én jó gyerek vagyok”. Ez utóbbi mondatot a gyerekek többsége nem hajlandó megismételni. Rákérdezve, azt mondják, azért, mert „rossz gyerek vagyok”. A drogbetegség azoknak a fiataloknak a betegsége, akiket szüleik sokat dorgáltak, és ezt ők elhitték a tekintéllyel rendelkező felnőtteknek. Beépítették önmagukba azt, hogy „rossz gyerek vagyok”. A felnövő gyerekek lassan egyedül maradnak ezzel a beépült rosszal, és nem találnak kapaszkodót. Jön a kortárscsoport, vagy a drogdealer (kábítószer-kereskedő), és megtalálják a „megoldást”. Amikor az első gyónás előtt a bűnöket tárgyaljuk, akkor nem mondjuk azt, hogy te rossz vagy, hanem csak azt, hogy rosszaságot tettél. Sajnos, a szülők és nevelők egy része nem gondol arra, milyen rosszat tesz a gyermekének, amikor nem az esetleges hibáját, vagy hibás tettét marasztalja el, hanem őt magát, személyiségét. Az ilyen állapotból aztán igen nehéz kivergődni. A szenvedélybetegségek mélyén, a serdülőkori meghasonlások okaként az ilyen „negatív énképek” fedezhetők fel. Ezt kell kezelni, annak tudatosításával, hogy minden gyermek „jó”, és annál biztosabban marad az, minél erőteljesebben kapja meg a szülői biztonság támaszát. Egy német professzor tanácsolja a szülőknek, hogy gondolják, tegyék és időnkint közöljék is: „mein Kind ist lieb, weil ich es liebe” vagyis „kedves és jó a gyermekem, mert szeretem”. És nem azért szeretem, mert jó, hanem önmagáért, azért, mert a szeretet energiáját hozza el számomra. Az általa és miatta vállalt lemondásokban én is jobb, energikusabb, emberibb leszek. A megelőzés tévúton halad, ha valamit, ami részletkérdés, abszolutizálunk. Nem a „felvilágosítás”, nem az elrettentés a megoldás. Egy szép kiállítású füzetke: „Drog nélkül felnőni” címmel végig a drogokról szól, ahelyett, hogy a harmonikus személyiségfejlődést tárgyalná, és segítené a pedagógusokat a pszichológiai veszélyeztetettség felismerésében. Manapság azt tanácsolják, hogy ha egy drogos fiatal bekopogtat a szüleihez, és ismét – ki tudja, hányadszor – pénzt kér, zárják be előtte az ajtót. Nem! Fogják meg a kezét, mint egy kisgyereknek – hiszen énje a sok szidás miatt gyermeki maradt –, és menjenek el vele arra az ambulanciára, ahol mindannyiukat: a szülőket és gyermeküket egyszerre fogadják és kezelik. Egyszerre és együtt. Kapcsolati ambulanciák kellenek, és leválasztási terápia. A drogos gyerek az igazán soha meg nem kapott szülői szeretetet sírja vissza. Erről a belső gyötrődésről, a kínzó rosszról kell – és lehet – őt leválasztani. Sajnos, kevés az ilyen ambulancia. Számukat föltétlenül szaporítani kell, erre kellene pénzt adni az elrettentés hatástalan propagandája helyett. Körmendy Györgyi
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
