Uj Ember

2000. július 30.
LVI. évf. 31. (2714.)

Az imádság csak az egyik módja az Isten dicséretének; minden teendőnkben és munkánkban meg kell találnunk őt. Aki mindent Isten nagyobb dicsőségére tesz, annak minden imádság.“
Loyolai Szent Ignác (Ünnepe: július 31.).

Főoldal
Lelkiség
Katolikus szemmel
A félreértett szabadság
„Küldj egy tehenet!”
avagy: a gyakorlati keresztény szolidaritás példája
A letegezett Isten
Vízszintes lépcsősor
A megfeszített
Élő egyház
Egymás segítésével magukat is erősítik
Az egyház(község) is legyen „családbarát”
Kada Lajos érsek jubileuma
Élő egyház
„Úgy éreztem: Isten szeret minket”
A magyar cigányok római zarándoklata
„Nincs reménytelen eset…”
A szenvedélybetegek nehéz rabszolgasága
Félelem helyett szeretet
Szeged-csanádi egyházmegye
Fórum
Hol nyugszik Bakócz Tamás bíboros?
Beszélgetés Horler Miklós építésszel
Kúltúra
Nyárezüst
„A létezés keresztszülei”
Juhász Gyula megtagadott verseskötete
Egy asszony Franciaországból
Ifjúság
Kint Gödöllőn
A Humán Genom program
A genom egy élőlény egy sejtjében lévő DNS összessége
Mozaik
Diák- zarándoklat
Hálaadás a Tisza-parton
A Vatikán az EXPÓ-n
Az Olvasó írja
Váci kórus sikere Loretóban
Missziós lelkigyakorlat Kőszegen
Kápolnahajó
Rejtvény
.

 

Jókai Anna

A félreértett szabadság

Az ember a Teremtésben kivételes ajándékot kapott: a szabad akaratot. A természeti világ alattunk-körülöttünk nem szabad: az ásvány, a kő csak az lehet, ami. A növény gyökereiben megkötött, az állatot ösztönei irányítják. Az Isten szolgái pedig (angyalok, arkangyalok, s még feljebb s feljebb, a kerubok és szeráfok) tévedhetetlen parancsteljesítők. A „lázadó szellemek” seregükből már rég kibuktak. Mi, emberek – ég és föld között – vagyunk csak fölruházva a tévedés képességével. A közmondás igazsága: tévedni emberi dolog – mert csupán az ember tud tévedni, de arra is az ember képes, hogy tévedéseit felismerje és jó irányba döntsön. Szabadságunkban áll választani. Isten mérhetetlen bizalma ez; megtisztelő felelősség a Kozmosz rendjében. A visszaélés ezzel az adománnyal mégis egyre gyakoribb, már-már általános a vélekedés, hogy amit a jog törvénnyel nem szabályoz, azt mind megtehetjük, szabadon. Való igaz: elegünk volt a cenzúra megszabta ilyen-olyan korlátozásokból, hazug lelkesedésből, ideológiai kényszerzubbonyból – de a szellemet megalázó zsarnokság után a szellem nélküli üres anarchiába menekülni szintén veszélyes tévedés: hosszú zsákutca, aminek a végén szakadék tátong, a visszafordulás pedig a sötétben, a zsúfoltság miatt már kockázatos. Hiszem, minél több a sajnos, tágítható lelkiismeretű társadalomban a „megengedhető” – annál nagyobb a személyi lélek felelőssége. Egyre erősebb szellemi kontrollra van szükség. A szakrális tudás bizony kötelez. A keresztény ember szabadsága nem az, hogy mindent megtehet, amit pillanatnyi hóbortja, érdeke megkíván, hanem éppen az, hogy lehetőségeiből megpróbál a krisztusi tanítás szerint választani. Korunkban hódít a cinizmus, divatos a vállvonogatás, a magát felvilágosultnak hirdető, valójában elhomálylott elme fölényes nyilatkozata: „Azt teszek a testemmel, amit akarok!” A mentséget kereső nő – a férfi segédletével – megszabja, hány centitől élet az élet; talán egy kismacskát sem fojtana vízbe, de a védtelen magzatot cafatokra tépeti. A promiszkuitás az elbódított fiatalok körében sikké válik; mindenki-mindenkivel, mindenhol és mindenkor. A létfenntartó bölcs isteni szándék – a nemzés gyönyörűsége – végzetesen és végletesen leszakad eredeti céljáról, pusztán gerjedelem lesz belőle, „szabad” üzekedés, teljes kiszolgáltatottság a nemiségnek. A rendellenességek, az egyneműek vonzalmai elvesztik töprengésre, katarzisra hívó mivoltukat – erényként, sőt, olykor követendő példaként tűnnek fel. A kiközösítők könyörtelensége áll szemben az eszményítők himnuszaival. A megítélésben nincs részvét, nincs szeretet: vagy undor és gyűlölet, vagy dicsfény és piedesztál… Egyik sem segít. Félreértett szabadságunkat használjuk akkor is, ha a kábítószer múlékony, szintetikus mennyországába menekülünk, ahelyett, hogy minden egészséges erőnket latba vetve, keresnénk-kutatnánk a valódit. „Kinek az élete?” – kérdezi egy híres dráma főhőse: szabad-e önszántunkból befejezni és befejeztetni azt? Bűn-e az öngyilkosság, az euthanázia? A borult tudat felmentést ad, kegyelmet, hiszem. A hideg kiterveltségről azonban számot kell adni: mi az, amit nem vállaltunk, amit „nem dolgoztunk le” megtakarítunk szenvedéssel?

Döntéseinkhez azonban alapvetően léteznie kell a biztos viszonyítási pontnak. Ha nincs mérce, minden csúsztatható, esetleges; szubjektív érvekkel igazolható az egyébként igazolhatatlan. Az embernek felkínálták a Mintát: a Fiú-Istent, aki elmehetett volna a halálba és káoszba süppedő Föld kínja mellett, de szabad áldozatból magára vette azt. Mindenkorra, mindenkiért. Imitatio Christi: Krisztus követése. Ez a kapaszkodónk a sorsunkban, a szabadon megragadható mentőkötél.

Ami a legszomorúbb: amíg a szabadosságával büszkélkedő ember azt képzeli, most és így a legszabadabb, észre sem veszi, éppen most és ez által hogyan vált rabbá, dróton rángatott bábfigurává az egyre ravaszabb Gonosz markában.

(A szerző Kossuth-díjas író)

 

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu