|
|
Jókai Anna A félreértett szabadság Az ember a Teremtésben kivételes ajándékot kapott: a szabad akaratot. A természeti világ alattunk-körülöttünk nem szabad: az ásvány, a kő csak az lehet, ami. A növény gyökereiben megkötött, az állatot ösztönei irányítják. Az Isten szolgái pedig (angyalok, arkangyalok, s még feljebb s feljebb, a kerubok és szeráfok) tévedhetetlen parancsteljesítők. A „lázadó szellemek” seregükből már rég kibuktak. Mi, emberek – ég és föld között – vagyunk csak fölruházva a tévedés képességével. A közmondás igazsága: tévedni emberi dolog – mert csupán az ember tud tévedni, de arra is az ember képes, hogy tévedéseit felismerje és jó irányba döntsön. Szabadságunkban áll választani. Isten mérhetetlen bizalma ez; megtisztelő felelősség a Kozmosz rendjében. A visszaélés ezzel az adománnyal mégis egyre gyakoribb, már-már általános a vélekedés, hogy amit a jog törvénnyel nem szabályoz, azt mind megtehetjük, szabadon. Való igaz: elegünk volt a cenzúra megszabta ilyen-olyan korlátozásokból, hazug lelkesedésből, ideológiai kényszerzubbonyból – de a szellemet megalázó zsarnokság után a szellem nélküli üres anarchiába menekülni szintén veszélyes tévedés: hosszú zsákutca, aminek a végén szakadék tátong, a visszafordulás pedig a sötétben, a zsúfoltság miatt már kockázatos. Hiszem, minél több a sajnos, tágítható lelkiismeretű társadalomban a „megengedhető” – annál nagyobb a személyi lélek felelőssége. Egyre erősebb szellemi kontrollra van szükség. A szakrális tudás bizony kötelez. A keresztény ember szabadsága nem az, hogy mindent megtehet, amit pillanatnyi hóbortja, érdeke megkíván, hanem éppen az, hogy lehetőségeiből megpróbál a krisztusi tanítás szerint választani. Korunkban hódít a cinizmus, divatos a vállvonogatás, a magát felvilágosultnak hirdető, valójában elhomálylott elme fölényes nyilatkozata: „Azt teszek a testemmel, amit akarok!” A mentséget kereső nő – a férfi segédletével – megszabja, hány centitől élet az élet; talán egy kismacskát sem fojtana vízbe, de a védtelen magzatot cafatokra tépeti. A promiszkuitás az elbódított fiatalok körében sikké válik; mindenki-mindenkivel, mindenhol és mindenkor. A létfenntartó bölcs isteni szándék – a nemzés gyönyörűsége – végzetesen és végletesen leszakad eredeti céljáról, pusztán gerjedelem lesz belőle, „szabad” üzekedés, teljes kiszolgáltatottság a nemiségnek. A rendellenességek, az egyneműek vonzalmai elvesztik töprengésre, katarzisra hívó mivoltukat – erényként, sőt, olykor követendő példaként tűnnek fel. A kiközösítők könyörtelensége áll szemben az eszményítők himnuszaival. A megítélésben nincs részvét, nincs szeretet: vagy undor és gyűlölet, vagy dicsfény és piedesztál… Egyik sem segít. Félreértett szabadságunkat használjuk akkor is, ha a kábítószer múlékony, szintetikus mennyországába menekülünk, ahelyett, hogy minden egészséges erőnket latba vetve, keresnénk-kutatnánk a valódit. „Kinek az élete?” – kérdezi egy híres dráma főhőse: szabad-e önszántunkból befejezni és befejeztetni azt? Bűn-e az öngyilkosság, az euthanázia? A borult tudat felmentést ad, kegyelmet, hiszem. A hideg kiterveltségről azonban számot kell adni: mi az, amit nem vállaltunk, amit „nem dolgoztunk le” megtakarítunk szenvedéssel? Döntéseinkhez azonban alapvetően léteznie kell a biztos viszonyítási pontnak. Ha nincs mérce, minden csúsztatható, esetleges; szubjektív érvekkel igazolható az egyébként igazolhatatlan. Az embernek felkínálták a Mintát: a Fiú-Istent, aki elmehetett volna a halálba és káoszba süppedő Föld kínja mellett, de szabad áldozatból magára vette azt. Mindenkorra, mindenkiért. Imitatio Christi: Krisztus követése. Ez a kapaszkodónk a sorsunkban, a szabadon megragadható mentőkötél. Ami a legszomorúbb: amíg a szabadosságával büszkélkedő ember azt képzeli, most és így a legszabadabb, észre sem veszi, éppen most és ez által hogyan vált rabbá, dróton rángatott bábfigurává az egyre ravaszabb Gonosz markában. (A szerző Kossuth-díjas író)
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
