|
|
Plakát- felirat Emlékhangverseny J. S. Bach halálának 250. évfordulóján, július 28-án. Ez áll a plakáton, alatta a program. Művek, művészek címe, neve csak az egyetlen nevet idézik; az emlékezésben azt a közel s távolba tekintő arcot jelenítik meg, amely könyvek, képeslapok papírjairól tekint ránk. A könnyen sérülékeny anyagról. Ő az emberiség kultúrájának, a Teremtésnek valóságos csodája, tekintetében azt a szikrát hordozza, amely belülről gyújtja fel a lelket, s a legcsöndesebb órában. Amint szinte elemezhetetlen remeke, a h-moll mise első akkordja, miközben „lehalkul” a Zeneakadémia óriási csillárjának fénye. Persze Bach művészetének nem kell mindig ünnepi terem, templom. CD-lemezről, szerény házimuzsika keretében is ugyanaz a hatása, ha a hallgató imádságos szándékkal, megcsöndesülő élet-pillanatokkal fogadja, amit ez az ízig-vérig szakrális muzsika hirdet. Bach mindig az evangelizálás alázatos mestere (sohasem nevezte magát művésznek!), hite a garancia erre, élet-megpróbáltatásokban a leborulása Krisztus keresztje előtt, ahogyan például legnagyobb művében, a Máté-passióban teszi. Pilinszky János egyik írásában a lipcsei Tamás templom karnagya és az Evangélium találkozásáról elmélkedik. A Szóról, amely a legmélyebben átjárta őt. Az olasz püspöki kar által legutóbb kiadott felnőttek katekizmusa (már magyarul is olvasható) ezt írja a művészetről: „A művészet szimbolikus nyelvezete főleg alkalmas arra, hogy kifejezze Isten és az ember misztériumát. Egy csodálatos tradíció nem teheti meg, hogy ne hívja fel a keresztények figyelmét.” Bach művészete e tradíció egyik leggazdagabb, folyton marasztaló és továbbindító állomása. A XX. századi magyar irodalom küszködve alkotó írója, Kassák Lajos így nyilatkozik róla, amikor édesanyjával a János-passiót hallgatja: „…világot átfogó erő, egyszerre lenyűgöző, mint a fájdalom, és fölszabadító, mint az öröm… érzem, hogy a mindenség szól belőle. Valahonnan a földből szivárog föl, akár a termékeny erjedés illata, vagy az égből hull alá, akár a termékenyítő napsugár. S ha elgondoljuk, hogy mindezt egy agyonzaklatott, egy nyomorúságában összetöpörödött orgonista, az első sorból visszaszorított, félelmekkel és riadalmakkal telt ember fogta össze… De mivel ez a zene nem a kétségek és a riadalmak hangja, mekkora lehetett Bachban a megbékélés utáni vágyakozás, az üdvözülésbe vetett hit, hogy így tudott szólni.” Mekkora erő lehet a művészet, melyet Isten adott az ember által a világnak, micsoda áram győztes kegyelme, amely már annyi keresőt, tévelygőt vezetett vissza a legtisztább Forráshoz! Bach a tanúsítója ennek. Tóth Sándor
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
