A lélek szótára

Béke

Erre a szóra elsőször akkor van szükség, amikor a bűnbeesés után kiderül, hogy nem magától értetődő. Sem Isten és ember, sem ember és ember között. Az ember könnyen gyanút foghat: ha a másik nem szövetséges, akkor esetleg a vesztemet akarja. Ezért én védekezem - persze csak egy a békességért kidolgozott erőpolitika jegyében, ami meg őbenne kelt gyanút, ezért ő is "védekezni" kezd. Így alakulnak ki mindennapi kis hidegháborúink Istennel szembeni védekezéseink pedig abból a félreértésből fakadnak, hogy Őt minduntalan saját tulajdonságainkkal (harag, boszszúvágy, önzés) ruházzuk föl, s így látszólag minden okunk megvan a Vele szembeni (ki nem mondott) gyanakvásra. Ebből ered a nyomtatott bűnlista szerint makulátlan, szívében mégis Istennel viaskodó, hidegháborúzó keresztény rémképe.

Úgy gondolnánk, a békéhez legalább kettő kell. Az önmagunkkal való kiengesztelődés vágya tehát fényt vetít a bennünk élő kettősségre. Egyik énünk a védtelen én. Ő az, aki gyanakodni kezd a másik én-nel szemben, aki valójában áruló, cinkos a külvilág minden támadásával szemben, a benső béke azon alapulna, hogy először is ő tegye le a fegyvert, és ezt a védtelen én fogadja el bizalommal. Egyszerűbben: belső békénk kezdete, ha ösztönvilágunk nemes lelkesedések, igaz indulatok és építő vágyak medrébe van terelve. Ez lehetne az alapja a másokkal való bizalomteli békének is, hiszen csupa kiegyensúlyozott ember élne együtt.

Csakhogy ettől valami komolyan eltántorít bennünket, amit úgy hívunk: rosszra való hajlam. Ezt a kínos benső adottságunkat az áteredő bűn következményeként viseljük a keresztséget követően is. Ezért ha úgy érezzük, hogy cinkos énünket már valamelyest megfegyelmeztük, ebben bízhatunk ugyan, abban azonban, hogy így is marad anélkül, hogy bármit tennénk érte -- nem Mi olykor lélekben elszunynyadhatunk, az ördög azonban sohasem alszik, és rosszra való hajlamunkon keresztül bujtogatja cinkos énünket arra, ami az ő érdeke.

Kajafás békét akar, amikor az Úr jeruzsálemi bevonulásakor felszólítja Őt, hogy hallgattassa el a hozsannázó, énekkel ünneplő tömeget. Bajt eredményezhet ez a megszálló hatalom részéről, és az eddig minden megpróbáltatással szemben lelki támaszt nyújtó zsidó vallási életet is szétzilálhatja. Persze, az ő lelkében is ott a kettősség: tekintélyének féltése mellett van annyira művelt vallásilag, hogy Jézust látva felmerüljön benne: itt az egész ószövetségi hit minden talányának és értelmezési lehetőségének egyetlen megoldása, Ebben az emberben. Mégis felismerése ellen beszél: győz a cinkos én.

Tarkovszkijnak, az ikonfestőről, Andrej Rubljovról készült filmjében egy oroszországi pátriárka két főnemesi rangú fivért akar kibékíteni egymással. A főpap és a tömeg előtt háromszor csókolják meg egymást, közben a kamera a lábukat is mutatja, amint a szent pillanatokban mindkettő megtapossa a másikat, jelezve: a külső béke ugyan megköttetett, a gyűlölködés azonban folytatódik.

Mindkét példa látszat-békét tükröz. Az elsőben Kajafás egy fülledt nyugalmi állapotot szeretne konzerválni az igazság elhallgattatásával. Ő maga sem ért vele egyet, de megfelelő taktikának tűnik. A második esetben egy érdeken, erőpolitikán alapuló béke megkötése mindössze annyit tesz, hogy a felszín alá fojtja a parázsló gyűlöletet. Ismerünk olyan politikai békekötéseket is, amikor a gyengébb, hogy mentse az életét, fogcsikorgatva megalázkodik az erősebb előtt. Ez a típusú béke mindennapi életünkre is jellemző: az igényesebb ember kénytelen együtt élni az igénytelenebbel, elviselni annak barbár megnyilvánulásait is, nehogy fel kelljen adnia igényességét védekezésül arra a szintre süllyedve, amelyről a kellemetlenségek érik.

Lassan kezdjük érteni, hogy Jézus búcsúbeszédében miért hagyja a saját békéjét ránk úgy, mint a világ béke-fogalmától teljesen eltérő ajándékot:

"Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Én nem úgy adom nektek, amint a világ adja... " (János evangéliuma 14,27).

Ő az erősebbként áldozza fel magát a gyengébbekért, hogy Isten és ember között olyan béke, sőt szövetség jöjjön létre, melyben Isten a teljesen önérdek nélküli kezdeményező. Ebből az érdek nélküliségből, és önfeláldozásból már valamivel többet megértünk az igazi béke természetéből, amely tehát nem erőpolitikán, nem is a másikba belefojtott gyűlöleten, és nem együttélési kényszeren, hanem a Krisztustól tanult szereteten alapszik.

Így lehetek békében önmagammal: elfogadom, hogy van egy áruló énem, de igyekszem igazi természetem szövetségesévé tenni -- Isten erejére támaszkodva.

Ha erre folyamatosan képes vagyok, sokkal könnyebben értem meg és fogadom el azt a másikat is, akivel békében kell élnem: hiszen ő is ki van szolgáltatva a rosszal cinkos énjének. Az Istennel való békesség pedig azt jelenti, hogy feladom a Vele szembeni védekező bástyáimat, lehántom magamban az Ő arcáról a ráképzelt saját félelmetes vonásaimat, megnyílva az Ő tökéletessége, tanítása és kegyelmei előtt.

Nemzetek, gazdasági és katonai érdekcsoportok és más evilági tömörülések békeképlete természetesen ettől még megmarad gyanakvónak, megfélemlítőnek és számítónak. Azonban ha egyre több ember mer hinni a szereteten alapuló békében, akkor ez őszintébbé teheti a közösségek közti kiengesztelődést.

Pajor András

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu