Bárány Tamás

Fekete köd

Ha tudnád, öregem, milyen iszonyú volt ez a legutóbb elszaladt hét és fél esztendő! Anyámékkal lakunk, mint talán tudod, és ki csodálkozhatik azon, hogy Zsóka a hét és félből hét éve rágja a fülem, hogy költözzünk el az öregeimtől, szerezzünk önálló fészket. Képzelheted, hogy ilyenformán az életem e hét év alatt, ha pokol nem is, de legalábbis tisztítótűz volt. Amióta az eszem tudom, alapjában igénytelen ember voltam, Zsóka családja szerint egyenesen tutyimutyi. Ez persze nem igaz, de annyi bizonyos, hogy soha nem tartoztam a taposók fajtájába, hiszen ismersz. És az utóbbi hét esztendőt mégis a pénzszerzés vad lázában, az állandósult stressz állapotában töltöttem.

Gyűjtöttük a pénzt a lakásra.

Néha Zsókának egy jutalom, néha nekem egy váratlan különmunka, nagyritkán prémium, egyszer meg egy csodába illő fényesség: egy száztízezres nyereség a lottón… Az első években így összejött kétszázezer forint, aztán százhetven, s már boldogan számolgattunk Zsókámmal: no, százötvenezer még, és együtt a félmillió, s azzal már lehet valamit kezdeni! Illetve lehetett, azokban az években még! Jaja, csakhogy ember tervez, öregem! Mire az ötszázezer csakugyan összejött, legalább nyolc kellett volna az induláshoz, s mire a nyolc együtt volt, csak a beugró egy milkó lett volna, s mire két év múltán az is meglett, potom másfél milliócska alatt szóba sem álltak sehol az emberrel… Az árak évente két-háromszázzal ugrottak, a mi pénzünk évi százhúsz-százötvennel nőtt, nődögélt.

Így aztán tavaly tavasszal végre megértettük, hogy hiába reménykedünk, soha nem lesz nekünk önálló fészkünk… Viszont ott gömbölyödött a pénz a bankban: az egymillió kétszázezer forint. Mit csináljunk vele? Spórolnunk már nem kell, hiszen értelmetlen – hát legalább kárpótlásul éljünk jobban, mint eddig. Emberibben. Vigasztaljuk meg magunkat a foghoz vert garasú évekért, a továbbra is fészektelen évekért – vegyünk egy autót! Ahhoz bezzeg könnyű manapság hozzájutni, hisz mennyit reklámozzák!

Nyár óta járunk vele, igen. De nem ez az érdekes. A forgalom végre is gyakorlat dolga, és az a hideglelős rettegés, amely az új vezetőt a nagyvárosi forgalom közepette elfogja, néhány hét alatt föloldódik. Nem is erről akarok panaszkodni. Amiről mesélni akarok, most vasárnap történt. Kecskemétre rándultunk le Zsókával, ebédelni. Legalább ennyi legyen a kocsiból, igaz: másfél óra zöld oda, másfél óra vissza…

Ezen a visszaúton történt. Megyek szép, egyenletes nyolcvannal, ráért az ember. Egy-két Merci, Mitsubisi megelőz: istenkém. Egy-két Wartburgot, öreg Skodát, vén Peugeot-t én előzök: rangsor is van a világon! És az egyik falu határában egyszerre csak elém kerül egy kerékpáros. Óvatosan előzni akarom, akkor bevág az út közepére. Mi az, mondom Zsókának, részeg ez? Megint jelzek neki – de akkor szemből is jön valami, várnom kell. Aztán kanyar. Végre nekilendülhetnék – s az ipse akkor is bedől nekem balra. Na, a kiskésit, mondom, kiskomám, nem lesz ez így jó! És megint csak próbálkozom. De akkor megint felbukkan szemből valami: egy konvojra való nagy, dömper terepjáró. Na, elzúgnak, s megint jelzek. A részeg erre újra beimbolyog középre. De a büdös mindenedet, mondom, és fogcsikorgatva visszázok.

És megint kanyar, megint kocsisor szemből, megint az a pokoli, idegpattantó várakozás. És nem, és nem: képtelen vagyok a pasas mögül kilőni! No végre! Megint szabad az út, nincs kanyar, nincs szemből forgalom. Fölszabadultan jelzem, hogy mennék. És az én részegem újra csak becsámborog nekem balra.

Fekete köd? Mit tudom én! Lehet, hogy vörös köd! De mindenesetre valami rászállt az agyamra, és most már nem volt meggondolás, nem volt kontroll, csak ez volt: kibabrálok veled, te átkozott! Majd én megtanítlak móresra, de azt megemlegeted! És bele a gázba, és mint héja, a nyomába!

Már itt van, alig karnyújtásnyira tőlem, döbbenten hátranéz, még el is rántja balra, és úgy tépek el a gazember mellett, hogy súrolom a karját, a kabátja szisszenését most is hallom. Ha kiáll a kilincsem: vége! Százhússzal kenem az útburkolathoz, ahonnét nem tápászkodik fel senki… Nem is látom, csak érzem magamon Zsóka pillantását. De már nekem is reszket a kezem. Az első pihenőre kikanyarodom, kikapcsolom a motort. Zsóka ekkor már hangosan zokog, én meg alig találom a gyufámat. Talán fél órát ülünk szótlanul; egyszerűen nincs merszem elindulni. És azon tépelődöm: miért volt olyan sürgős nekem az előzés? És miért akartam ezt a pasast legyalulni a flaszterról? Micsoda rejtett indulatok szunnyadnak az emberben? Miféle titkos agresszivitás?! Öregem, nem veszel egy kocsit? Két és fél éves Fiat Tipo, alig futott tizenötezer kilométert. A legideálisabb vétel, nem akarok keresni rajtad, egymillióért megkapod. Gondold meg!

Ha döntöttél, hívj fel!

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu