Egységben (volna) az erő
Szépek, szívhez szólóak voltak a március 15-i
ünnepi szónoklatok. Szinte mindegyik vezető politikus arról beszélt, hogy
olyan lelkülettel kellene élnünk, amilyennel a márciusi ifjak egységbe
tudták kovácsolni a változást akarókat. Teljesen igazuk volt: manapság
inkább széthúzás jellemző ránk, ami -- sajnos -- néha gyűlölködéssé forrósodik.
Aligha hihető, hogy nagy célok ezzel a lelkülettel és az országnak ezzel
a lelkiállapotával volnának megvalósíthatók.
Nekem csak egy az aggodalmam. Az, hogy ezeket
a figyelmeztető szavakat nem az ünneplők számára kellett volna elmondaniuk
a politikai élet kiemelkedő személyiségeinek, hanem -- egymásnak. S amit
elmondtak, elsősorban nekik maguknak kellene tevékenységük vezérlő elvévé
tenniük. Félő, hogy amikor visszatérnek a parlamentbe, megfeledkeznek
arról, amit az imént követendő magatartásnak neveztek.
A hétköznapi embernek általában halvány sejtelmei
azért vannak arról, mi a jó, mi a rossz, milyen magatartásformákat kellene
kialakítani és megvalósítani, hogy az országnak, a közösségnek is jó legyen.
Mindenki tudja, hogy a szekeret nem lehet két ellentétes irányba ráncigálni,
mert egy tapodtat sem fog mozdulni. Nem lehet kétségünk abban az ügyben
sem, hogy a fokozatosan romló életszínvonalúak gondjain csak összefogással,
közös szolidaritással lehet enyhíteni. Ezek az eleminek mondható igazságok
azonban egyszeriben összezavarodnak, ha a politika síkján értelmezik őket.
A pártérdekek ugyanis jól láthatóan keresztezik a nemzet érdekeit. Legalábbis
bizonyos pártok érdekei. S ha ezek képviselői úgy vélik, hogy az ő érdekeik
sérülnek, megsértődnek, s az imént még lelkesen hangoztatott nemzeti jelszavakat
sutba vágva, duzzogva elvonulnak, igazságért kiáltanak. Persze ez az igazság
az ő igazságuk.
Itt vannak például ezek az elképesztő olajügyek.
Ami kárt okoztak, szinte felmérhetetlen. Az elfolyatott pénzekből mankót
lehetett volna adni a lesántult egészségügynek, s nem lennének finanszírozási
problémák a felsőoktatásban, maradhatnának helyükön az iskolák, segíteni
lehetne az elszegényedett nyugdíjasokon. De tisztázzák-e valaha is, kik,
milyen körülmények tették lehetővé az országos tolvajlást? Mihelyt azt
a közös érdeket, hogy derüljön ki végre az igazságnak legalább egy kis
része, kimondta valaki, sőt, nekilátna felderítésének, tüstént szörnyűséges
sérelmek kerülnek elő, s már nem a lényegről van szó, hanem bizottságokról,
ügyrendről és egyebekről. Mintha a parlamenti bizottságosdi fontosabb
volna annál, hogy mennyit emeltek ki az ország zsebéből. A közérdek, a
jó célokért vállalt egység egyszeriben semmivé válik, kezdődik megint
a sérelmi politika, majd a kivonulás, bevonulás, zaj, kacagás. A porondon
bűvészmutatványok, s a nagy mímesek észre sem veszik, hogy a közönség
türelmetlenül várja a produkció végét, amikor elhallgat az aláfestő zene-bona,
s valaki halkan elmondja az igazságot.
Rónay László
|
