|
A szentföldi zarándoklataSok téves és szándékosan torzító hírmagyarázat kísérte világszerte, amint ez már lenni szokott. Még hívő emberek körében is hallani lehetett rosszalló megjegyzéseket. Mégis túlzás nélkül állíthatjuk, hogy világtörténelmi jelentőségű tett volt II. János Pál pápa részéről ez a bocsánatkérés. 2000. március 12. pápaságának talán legfontosabb évszáma, és a XX. század egyháztörténetének talán legnagyobb tette. A pápa Isten és az emberek előtt megvallotta az egyház gyermekeinek bűneit, amelyeket a kereszténység egysége, a béke és az emberi jogok ellen elkövettek. Ezek között vallotta meg sok kereszténynek az ószövetség választott népe ellen üldöztetést, szenvedést okozó magatartását. Természetesen nem állította, hogy az egyház történetét csak ilyen bűnök jellemzik, hiszen tudjuk, hogy szentjei, hitbeli és erkölcsi tanítása, pótolhatatlan oktatási és karitatív intézményei nélkül a világ ma híján volna legfontosabb értékeinek. Nem marasztalt el konkrét személyeket s nem minősített korokat, történelmi folyamatokat. Például nem ítélte el egészében még az inkvizíció korát és sokféle intézményét sem. De a történelmi bűnvallomás azon az igazságon alapult, hogy a keresztség révén az egyház tagjai nemcsak a szentek, erények közösségébe lépnek, hanem létezik a bűnökért való bizonyos fokú közös felelősség is. Ne értse félre senki az „egyház gyermekei“ kifejezést sem, mintha az egyház nem, csak gyermekei lehetnek bűnösök. Hiszen e világon a pápa, püspökök, papok és hívek egyaránt az egyház gyermekei. A stílusbeli megkülönböztetés csak azt akarja jelezni, hogy az egyház egyszerre szent és bűnös. Szent, mert Krisztus teste, s minden krisztusi vonása szent és megszentelő. De tagjaiban bűnös, bűnre hajló és megtérő, emberi. A bűnbánat csak akkor őszinte, ha megtérést jelent, a bűntől való elfordulás szándékát. A pápai könyörgésekben ez is kifejeződött és ebben van mindnyájunk felelőssége. És talán mások is tanulnak belőle. Rosdy Pál |
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|