Dezső érezte, hogy eljön az idő, amikor üldözni fogják és az életére törnek. Nem tudta, mikor, hogyan következik majd be, de szinte megszületése pillanatától kezdve élt benne ez a meggyőződés. A sors kifürkészhetetlen, összegezhette volna magában Dezső, de távol állt tőle minden mélyebb elmélkedés. Dezső semmiben nem különbözött társaitól: élt, akár a többiek, naponta kétszer jóllakott, viszonylag kellemes pihengetéssel, heverészéssel töltötte napjait. Talán azt a kijelentést is megkockáztathatjuk, hogy Dezső öntudatlanul élte életét.

Azt mindenesetre tapasztalnia kellett, hogy időnként emberek jöttek, csizmás, erős emberek, ilyenkor riadalom lett úrrá rajta, eszeveszetten rohangált, a csizmás emberek többet elhajtottak közülük, azután egy időre megint csönd lett. Dezső érezte, hogy előbb-utóbb rá kerül a sor, őt fogják keresni és hiába menekül, hiába minden igyekezete kiszabadulni üldözői karmai közül, nem fog sikerülni. Arra sem számított, hogy társai védelmére kelnek, megpróbálnak hatásos módon ellenállni a sorsukat fenyegető veszélynek. Eszükbe sem jutott, hogy ezzel kísérletezzenek, valamilyencsoda folytán felkelést, lázadást, zendülést, forradalmat szervezzenek, lerázzák a létüket veszélyeztető önkényuralmat - nem, nem, hiszen ez egyszerűen képtelenség! Még a gondolata sem vetődhet fel. Maradt az öntudatlan védekezés, amikor újabb és újabb transzportokat állítottak össze, hogy elhajtsák őket az ismeretlen jövő felé, ami félelmükből, riadt sikoltozásukból, és ami fontosabb, a világ rendjéből ítélve, semmi biztatót nem tartogatott számukra.

Disznó dolgok történnek, és még mennyi disznósággal kell szembenézni a jövőben!

Dezső sorsa is így pecsételődött meg egy szép téli napon. Kora reggel ismét megjelentek a csizmás emberek és Dezső, bármennyire igyekezett ki kikerülni az útjukból, egyre inkább kelepcébe került: sarokba szorították, és a pálinkaleheletű, dühösen üvöltöző emberek sokadmagával fölterelték egy teherautó rácsos, nyitott platójára, úgy, ahogy voltak, semmit nem vihettek magukkal a puszta életükön kívül. De mit is vittek volna?

Csípős, hideg szél hasított végig, amikor rájuk csapódott a vasajtó, és a vezető gázt adott. Dezső és társai ezt még viszonylag békésen tűrték, és abba, hogy útjuk hová vezet, milyen ismeretlen cél felé, bele se gondoltak. A hirtelen fékezésektől és gyorsításoktól egymásra estek, ilyenkor sivító hangok törték meg a dermedt csendet, de senki nem szólt egy szót sem, némán folytatták útjukat.

Néhány órával később hosszú, kanyargós út végén a teherautó megállt egy piros téglás épület előtt, újból előkerültek a kiáltozó, vadul üvöltő csizmás emberek, az egyik durva tenyerével jókorát csapott Dezső hátára - gyerünk, te dög, mire vársz, kiáltással - így nógatta, hogy gyorsabban hagyja el a járművet. Szűk deszkapalánkok között tülekedtek, azután a deszkapalánkok kiszélesedtek, hatalmas, piszkosfehér falakkal körülvett térségre jutottak. Fogvatartóik rájuk zárták az ajtókat, később egy másik nyíláson némi élelmet adtak be, de ez lényegesen kevesebbnek bizonyult, mint amikhez Dezső az előző helyen hozzászokott. A csökkentett élelmiszeradag rövidesen fájdalmas éhségérzetet idézett elő Dezsőben, néha síró hangokat adott ki, de mit volt mit tennie, tűrte tovább a sorsát. Jöjjön, aminek jönnie kell, mondhatta volna, de nem mondta.

Régi fogvatartóikat mások váltották föl. Az új őrök határozottan durvábban bántak velük: időnként, minden különösebb ok nélkül, úgy látszott, pusztán szórakozásból, hosszú bőrkorbácsaikkal közéjük csaptak, fájdalmas vonítást idézve elő azokból, akiknek bőrén csattant a szíj, s véres vonal jelezte az őrök munkáját. Dezsőék eddig is állati sorban éltek, de ha lehet, ez a helyzet most rosszabbodott. Nem utolsósorban annak tudható be, hogy új őrzőik fiatalabbak voltak, és ennélfogva szertelenebbek. Amikor minden látható ok nélkül szenvedést okoztak nekik, jóízűen röhögtek egymás között.

Azután két napig nem történt semmi, de akkor kisebb csoportokra osztották Dezsőéket. Ez már visszavonhatatlanul a vég kezdetét jelentette. Pusztán idő kérdése - egy nap, kettő? - és valamennyiükre sor kerül. Akiket elhajtottak a továbbra is durva, vadul kiabáló őrök, az élettől búcsúztak. Úgy tűnt, fölgyorsult az ölések sorozata, beindult a gépezet, naponta sok százan indultak utolsó útjukra. Szomorú, gyászos menet!

Dezső, neked is meg kell halnod! Szegény Dezső! Disznó módon bánnak el veled, semmi esélyed a megmenekülésre. Pusztulásod a világ drámájának egyik rövid epizódja. Hát ennyi lenne az élet?! Istenem!

Dezső nem gondolkodott, Dezső megbékélten tűrte sorsát. Fölzabálta az elé dobott ételt, zabált, mint egy disznó. Dezsőben állati ösztönök munkáltak. Dezső már igen régen állati sorban élt, születése pillanatától kezdve erre ítéltetett, és soha, léte során egyszer sem mutatkozott csöppnyi reménye, hogy változtathasson ezen a helyzeten. Dezső élete és halála a világ vastörvényeit példázta.

Végül a piszkosfehér falak között igen kevesen maradtak, másnap Dezsőn is be kellett, hogy teljesüljön a sorsa.

Hajnalban azonban nem jöttek érte. Az előző napokon mindig hajnalban hajtották el a kiszemelteket. Ezen a napon - szép fehér hó csillogott a földön - nem jöttek Dezsőért. És másnap sem. Dezső odaszorította fejét a rácshoz. Éppen akkor haladt el arra az egyik őr. Ránézett Dezsőre, kifejezéstelen, vizenyős szemeibe bámult:

- Na, mi van, te malacképű? Ne félj, holnap rád is sor kerül! Ma nem, elvégre ma karácsony van. A karácsony a szeretet ünnepe, ilyenkor az ember még az ölést is abbahagyja, de holnap már vége a karácsonynak!

És valóban: másnap hajnalban Dezső, a fajtajellegnek megfelelően kitenyésztett mangalica disznó elindult a húsüzem vágóvonala felé.