Mesélik - de a fölséges Allah jobban tudja, hisz Ő minden igazság első és végső forrása --, hogy a perzsa sáhinsáh egyszer hadba indult. A királyok királya hatalmas sereget gyűjtött, zászlai alá hívta mind a segédnépeit, és fölkészült, hogy ráugorjék a szeldzsukokra, mivel hírét vette, hogy amazok hatalmas haddal készülnek birodalmára törni.

Hosszú, véres csaták kezdődtek; nem volt végük, se hosszuk. A perzsák oldalán harcoltak az afgánok, beludzsok, patánok, pandzsábiak - szeldzsukot a tadzsikok, üzbégek és a kirgizek segítették, no meg néhány kazah és tatár törzs.

Kerek egy esztendeig tartottak a véres csaták. Ám a mindenható Allah - dicsértessék és magasztaltassék! - méltányos és bölcs akaratából egyszercsak elültek most is a hadak. A hódítani indult szeldzsukok végül kitakarodtak Perzsiából, darab időre letévén ádáz szándékukról, hogy a virágzó birodalmat magukévá hódítsák, mint ahogyan bekebelezték a törökök országát…

A változó szerencsével viharzó vad csatákon a perzsák seregében küzdött Firdauszi is, a híres költő, a Királyok Könyvének szerzője. Ez a hosszú és csodálatosan szép költemény arról volt birodalomszerte nevezetes, hogy minden leírt soráért egy-egy aranyat ígért neki Nahmud sáh, a irályok dicső királya.

A hadak elmúltával a hadak nagyvezírje bevádolta a költőt az uralkodónál.

- Fegyvereink derekasan küzdöttek, ó, seregek fényeshomlokú királya, és újabb nagy dicsőséget szereztek a perzsa kard rettenthetetlen hírének. Egyedül Abu l'Kászin-Manszur, a Firdauszi néven ismert költő viselkedett perzsa harcoshoz méltatlanul gyáván. Ha Tabríznál lángoltak fel a harcok, őt Mesednél lehetett látni! Ha az ellenség Sírázhoz közeledett, neki egyszeriben Tehránban támadt sürgős dolga… Még Khorasszán védelmében sem vett részt, pedig mindenki tudja, hogy az a szülővárosa! Mivel pedig a perzsa harcos legelső erénye a halált is megvető vitézség, kérünk, ó idők és seregek királya, példás módon büntesd meg ezt a gyáva férget!

Mahmud sáh mélyen eltűnődött e szavakon, majd idő múltán hivatta a költőt, és a nagyvezírrel megismételtette előtte a vádat.

Firdauszi hallgatott.

- Nos? - Nézett rá merőn, összevont szemöldökkel a királyok királya.

- Igaz-e, amit a seregek vitézlő ura, hadaim fejedelme itt előad, Manszur?

- Igaz, ó, nagy idők királya.

- Nem verekedtél bátran a csatákon? A költő széttárta karját. - Nem is volt kardom, padisah. Még csak pajzsom, lándzsám, kelevézem sem.

A nagyvezír kardjához kapott.

- Itt aprítom miszlikbe, fölséges színed előtt, minden idők és minden igazhívő perzsák királya! Ilyen gyalázatot! Fegyver nélkül csatába menni!

A költő ránézett, majd megrázta fejét.

- Fejemre és szememre mondom, volt nékem fegyverem, seregek dicső fejedelme! A negyvezír bosszúsan legyintett.

- Handzsár? Halef? Vagy vásári bugylibicska? A szeldzsukok meg a kutya tatárok ellen?!

Firdauszi csendeskén ingatta fejét.

- A tollam, ó, idők nagyvezírje. Amaz gúnyosan hahotázott.

- És azzal mire mentél a háborúban?

Megint csend volt egy darab ideig.

- Megírtam - mondta aztán a költő.

Némaság volt a palotásház hatalmas csarnokában.

- Engedjétek szabadon - szólt aztán a királyok királya.

Neki ez volt a dolga.