Kis cukrászda a Körúton, a villamosmegálló mellett. Amíg besiklik a sárga kígyó, a bolt nagy ablakain át a várakozók figyelemmel kísérhetik a bent lévőket. Két pult között, a fal mellett csendesen áll egy bácsi. Fekete kabát, kalap van rajta, az arca frissen borotvált. Kezét hátra téve várakozik. Feleségére vagy talán az unokájára, amíg az a sorban áll. Körülötte az emberek sürögnek-forognak. Választanak, fizetnek, finomabbnál finomabb süteményeket vásárolnak, kis tányérjaikkal megállnak egy-egy pult mellett, megeszik az édességet, majd elsietnek.
Van, aki annyira lohol, hogy a fele süteményt is otthagyja. Vagy talán csak sok volt a jóból… Az egyik vendég éppen így tesz, mire a bácsi - mintha csak úgy mellékesen lépett volna egyet, odaáll a gazdátlanná lett tányérhoz, és mohó mozdulatokkal, habzsolva magába tömi a maradék süteményt. Csak a nagyobb darabokat, a kisebbekkel nem törődik. Aztán, ugyanazzal a mi sem történt mozdulattal visszaáll a helyére, és várja, hogy ismét elérkezzék az ő ideje.
Kamaszfiú közeledik az egyik pulthoz, kezében kistányér. Elégedett arccal bazsalyog a nála lévő habos süteményre. Amíg az evéshez készülődik, akaratlanul is végignézi, a bácsika hogyan igyekszik finom falatokhoz jutni. Az rá se néz, annyira leköti az evés. A fiúcska figyeli, majd zavartan körbepislant, leteszi az előbb még lecsapni kész villáját, felkapja a táskáját, és kisiet az üzletből. Nem néz hátra. Nem mer, vagy nem akarja bámulásával még nagyobb zavarba hozni az öreget, aki nagy falatokban már nyeli is az érintetlen finomságot. Közben biztosan hálás a kisfiúnak. Vagy talán éppenséggel morog magában az elkényeztetett gyerek miatt, aki csak úgy, mit tudni, miért, jó dolgában, otthagy egy egész szelet tortát.
Szigeti László