Sokan kérdezik, akik szívügyüknek tekintik a kárpátaljai magyarok sorsát, hogy mi lett az árvíz sújtotta falvakkal, a ház nélkül maradt, károsult emberekkel? Vajon hol tart az újjáépítés? Talpra állnak-e a közösségek, segít-e az állam?

Visszatekintve az elmúlt vészterhes időszakra, arrafelé azt tartják az emberek, hogy az árvizet túlélők számára ez a szerencsétlenség - minden nyomorúsága ellenére - sok jót hozott. Az a gyors segítség, amely az első hónapokban óriási mennyiségű élelem és ruházat formájában érkeztet, eljutott mindenkihez, nemcsak a közvetlenül érintettekhez. Az árvíz után megmutatkozó összefogás és a segélyszállítmányok nélkül bizony nagyon sok ember volna alapvető élelem, ruházat és tüzelő nélkül, és jutott volna az éhhalál küszöbére.

Ennyi maradt Markulen Olhova Selevna házából

A tél (az előző) szigorú volt, óriási hóesések zárták el a falvakat. Igaz, errefelé nem készítettek statisztikát a megfagyott emberekről, mint az anyaország területén. Mindenesetre nem lehetett hallani tömegkatasztrófától, amire egyébként számítani kellett volna.

A Kárpátaljai Ferences Misszió Alapítvány (1183 Budapest, Tű utca 2.) számlaszáma: Postabank: 11991102-02119070

A házakkal azonban az történt, ami várható volt. A legtöbb vályogból épült annakidején. Ahol huszonnégy órán túl vízben állt a vályog, megszívta magát, és többet nem száradt ki. Sokan korán örültek, hogy az ő lakásuk nem omlott össze, nem maradtak fedél nélkül, nem kellett a szerencsésebb szomszédokhoz, rokonokhoz, vagy az épen maradt fáskamrába, nyári konyhába költözniök télvíz idején. A szőnyegek, ruházat, bútorok tönkrementek, de mégis volt hol lakniok. A falak azonban addig álltak, amíg a hideg tartott. Az enyhe idő beköszöntével, ahogy kiengedett a fagy, egyszerre megvetemedtek az ajtók, nem zártak az ablakok, elkezdtek repedezni a falak, nagy darabokban lecsúszott a vakolat, életveszélyessé vált a lakóhely. Aminek korábban nem látszott a jele, valósággá vált: le kell bontani a házat, újat kell építeni. Elég keveset szerepelt a magyar híradásokban Királyháza, a nagyszőlősi járásban lévő település. Itt például az első napokban hatvan összeomlott házat regisztráltak. Tavaszra háromszázat kellett lebontani.

Mi lesz velünk...?

Szerencse a szerencsétlenségben: az ukrán állam, amely kezdetben sok hajlandóságot nem mutatott a segítségnyújtásra, megmozdult. A károsultakat óriási mennyiségű építőanyaggal, téglával, hullámpalával, faanyaggal, cementtel, mésszel, nyílászárókkal látta el. A terveket is ingyen bocsátotta rendelkezésükre. Sőt, a helyi fogalmak szerint óriási pénzkölcsönnel, kb. 1,2 millió forintnak megfelelő összeggel segítette az új házak építését. Ma még nem tisztázott, hogy kamatmentes kölcsönről vagy vissza nem térítendő segélyről van-e szó. De a helyzet ismeretével rendelkező ember számára nyilvánvaló, hogy kereset, kereseti lehetőség híján ennek a pénznek visszaadása lehetetlen. Akik idejében bejelentették házuk pusztulását, gyakorlatilag lehetőséget kaptak arra, hogy elavult, rosszul megalapozott vályog viskójuk helyett új, modern, árvíznek is ellenálló lakóépülethez jussanak.

Három anyaországi szervezet, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, a Magyar Karitász és a Kárpátaljai Ferences Misszió Alapítvány egyesítette erőit és anyagi lehetőségeit, és így vesz részt a házak újjáépítésében és a családok fedélhez juttatásában. Az elsős körben összesen százhúsz ház felépítésében vállaltak szerepet. Főként azokon akarnak segíteni, kakik önhibájukon kívül arra sem képesek, hogy igénybe vegyék az állam által rendelkezésre bocsátott segélyeket. Gondoljuk meg: vannak olyan, csak magyarul beszélő emberek, akik számára nehézséget jelent megírni ukrán nyelven egy kérvényt, vagy kitölteni egy kérdőívet. Vannak olyan magukra maradt idősek, akik képtelenek lennének megoldani az építőanyag elszállítását, megfelelő szakemberek alkalmazását, az építkezés megszervezését.

Árvíkárosult család egyhónapos csecemőjével Királyházán

Egyébként érdekes, hogy az árvizet elszenvedő emberek az anyaországban is, Kárpátalján is mennyire egyformán reagáltak, amikor a nyilvánosság előtt megkérdezték őket helyzetükről. Általában elszorult a torkuk, hamarosan a könnyeikkel küszködtek, elsírták magukat meglett, komoly férfiak is. Ismerve helyzetüket, az őket ért csapás nagyságát, viselkedésük érthető. Mégis oly üdítően hatott annak a nem egészen fiatal asszonynak a beszámolója, aki némi öniróniával újságolta: "Képzelje, atya, hogyan jártam! Amikorra felébredtem, már az ágyamig ért a víz. Feldöntötte és elsodorta az éjjeliszekrényt. Rajta volt a fogam, elvitte azt is…" - és nevetett a fogatlan szájával.

Egyébként az árvíznek annak idején hivatalosan tizenhét halálos áldozata volt. Sajnos, az áldozatoknak a száma később növekedett. Az építkezést legtöbbször nem szakemberek, hanem a családtagok, rokonok, barátok végzik. A bontási munkák szakmai hozzáértés híján bizony veszélyesek. Csak az előbb említett Királyházán öten haltak meg az árvíz kései áldozataiként. Bontás közben három férfire szakadt rá a ház. Az egyik helyen após és vő az áldozat, a másik helyen a régi, vert fal dőlt rá a bontást végző fiatal családapára. Egy alkalommal a már korábban leállított és műszakilag veszélyesnek nyilvánított daru kosarában dolgozott fenn a magasban két asszony. A kosár leszakadt. Egyikük rögtön szörnyethalt, a másik súlyos sérülésekkel került kórházba.

De a legfájdalmasabb az ötéves kisfiú, Tisza Sándorka értelmetlen halála volt. A falu közepén egy mocskos ér kanyarog. Víz nem sok van benne, szemét annál több. Az öregek még emlékeznek, hogy valaha tiszta volt és fürödni is lehetett benne. Az árvíz idején katonák jöttek a lakosság segítségére. Máig is érthetetlen parancsot kaptak, hogy ássanak a mederben egy gödröt. Meg is tették. Ástak egy négy méter mély, széles gödröt, ami aztán lassan megtelt vízzel. A gödör mellett ott magasodott a kihányt föld és kő. Otthagyták, ott van máig. De a környékbeli házakban igen sok apró gyerek lakik. Gyakran játszanak csoportokban az utcán, a ház előtt, a víz partján. Annyit lehetett tudni, hogy a kis Sándor kiment a házból játszani. Két nap hiábavaló keresés után a szülők szembe mertek nézni azzal a lehetőséggel, hogy hátha a gödörbe esett. Valóban, némi kotorászás után megtalálták összegörbült, kicsi testét a gödör alján.

Az eset megrázta az egész falut, a római katolikus közösséget. Mindenki ismerte a helyes, értelmes, szőke kisfiút. Nagymamája kézen fogva szokta elvinni a templomba. A temetések arrafelé általában nekünk szokatlan érzelmi külsőségek között zajlanak. A kívülálló számára a nagy sikoltozások, érzelmi kitörések, a halottra való látványos ráborulások nem mindig tűnnek hitelesnek. Tisza Sándorkától azonban ritka méltósággal, fájdalmas ünnepélyességgel, nemes tartással búcsúztak hozzátartozói. A szülők könnye a temetésre már elfogyott. A nagyszülő és a dédnagymama - arcukon mérhetetlen fájdalom -- befelé sírtak. Fájdalmukat azóta is csak a jó Istennel tudják igazán megosztani. Az óvodás társak virágszirmot szórtak a temetési menet elé, ahogyan úrnapján szokták az Oltáriszentség előtt. Hozzátartozik a képhez a messziről jött orosz nagymama is, aki érthetetlen szavakat motyogva pénzeket szór hantolás közben a sírgödörbe. És az ének… Fájdalmas, bánatos hangon szól a temetési ének, most különös aktualitást nyernek, szívbe markolnak szavai: "Hol vagy, én szerelmes, Jézus Krisztusom?…"

A cikk szerzője, Reisz Pál ferences szerzetes Királyházán

A halottakat rendben eltemették. Az élet megy tovább. Az embereknek van okuk az örömre is. Egy-egy új ház elkészültét meg kell ünnepelni. Összejönnek az építésben segédkezők, a rokonok, az ismerősök. Ilyenkor feledik a megpróbáltatásokat, a halottakat, és egy pillanatra a kilátástalan jövőt is. Örülnek annak, aminek lehet és kell is: Isten kegyelméből, embertársaik önzetlenségéből, saját munkájukból új hajlékhoz, az élet újabb lehetőségeihez jutottak.

Reisz Pál
Fotó: Cser István