-- Professzor úr Beszéljünk a jövőnkről címmel rövidesen ökológiai sorozatot indít a televízióban. Milyen ökológiai jövő vár ránk a harmadik évezred elején?

-- Sorozatomban nem hangzanak el új, eddig soha nem hallott gondolatok. Feladatom annyi, hogy mint a szakma legöregebbje, egyszerűen és világosan fogalmazzam meg, amit a zöldek és más csoportok vallanak. Magyarországon az erjedés idejét éljük, most "termelődnek" az új gondolatok. Sokszor vulgarizálni fogok, olyan megállapításokat teszek, amelyekre egy biológus csak csóválja a fejét. Bocsánat ezért, de fontosabb, hogy a nézők a lényeget értsék meg, minthogy pontos definíciókat tanuljanak. Az majd a következő nemzedék dolga lesz.

Amikor az ökológus a jövőről beszél, nagyobb időegységekben gondolkodik. Előbbre tekint mint a gazdaság vagy a politika embere. A legvadabb globalizáló kapitalisták előtt nem világos, hogy minden közgazdasági és politikai döntés ökológiailag behatárolt, mert mindennek az alapja a bioszféra egészében folyó fotoszintézis, s ennek a fotoszintézisnek, más néven levélzöldnek időegységnyi termése adja az élelmiszertermelés felső határát, s határozza meg a népesség alakulását, a jólét fokát. Ezt a nyilvánvaló tényt sok "okos" politikus és közgazdász képtelen belátni. Magyarország és a magyarság -- ezen kettőt értünk: a nemzetet és a politikai határok közé szorult töredék-nemzetet -- jövőjét illetően, sok politikus és közgazdász felfogásával szemben, optimista vagyok. Az emberiség két alapvető életformában él a földön: az egyik a vidéki, a falusi életforma, a másik pedig a nagyvárosi. Ez a szétválás szemünk előtt zajlott le, és folytatódik tovább. A globalizációban hivők azt mondják, hogy 2040-2050 körül a lakosság egyre nagyobb százaléka megalopoliszokban él majd, s egyre kevesebben maradnak vidéken.

A döntő kérdés az, amit Schumacher, angol-német közgazdász igy fogalmazott meg: a világ sorsát az szabja meg, hogy a Föld lakosságának több mint a fele három millió faluban vagy falusi szórványban él öt kontinensen. Ökológus szemmel nézve a nagyváros, a megalopolisz olyan mint egy elfuserált űrhajó: még működik, de hol ez, hol az hibásodik meg rajta, s hosszabb távon alkalmatlan emberi lakóhelynek.

Nem véletlen, hogy a katasztrófafilmek legtöbbje nagyvárosi környezetben vagy ember alkotta megalomániás szörnyűségekben játszódik. Ezeknek a tömörítvényeknek -- amelyeket a jövő szempontjából a halál potenciális színtereinek tekintem -- az az átkuk, hogy egyetlen kapcsolóval elő lehet idézni mindazt, amit a katasztrófafilmek elénk tárnak. Ha kikapcsolom az áramot -- hiába folytattak ultraglobális kampányt az Egyesült Államokban, hogy mindenki állitson össze menekülőcsomagot, hátha szükség lesz rá 2000 beköszöntével (mindez csak arra volt jó, hogy a lejárt konzervet és egyéb szemetet a halálra rémített ostoba nagyvárosi embereknek eladják) -- hiába van a csomag előkészítve az előszobában, ha elsötétül a felhőkarcoló, a hatvanhetedik emeletről se csomaggal, se csomag nélkül nem jut le senki, sőt, a gyufát sem találja meg. Mint nálunk a sportcsarnok: pillanatok alatt következett be a katasztrófa.

Ezzel szemben a vidék, a falu elpusztíthatatlan. Nincs olyan atomfegyverzet, amellyel egyetlen gombnyomásra el lehetne pusztítani a világnak azt a központját, amit a hárommillió faluban élő három-négy milliárd ember jelent. Ha kikapcsolják az áramot, meggyújtja a gyertyáját. Ha elzárják a vizet, kimegy a kúthoz, amely lehet, hogy nitrátos innivalót ad, de nem hal szomjan. Mindenre van átmeneti megoldás, s ez a túlélés szempontjából tökéletes.

-- Hosszú évtizedeken keresztül ostoba demagógiával beszéltek a kapitalizmus és a szocializmus szembenállásáról, arról, hogy az egyik legyőzi a másikat.

-- Ökológus szemmel nézve mindkét képződmény ugyanaz: mindkettő egyformán erkölcstelen, egyformán tisztességtelen, egyformán ember- és családellenes, életellenes. Hogy minek a nevében emberietlen, szinte mindegy. Mindkettő egyformán szennyez... Az ökológus szemében ez a két rendszer azonos, s csak arról lehet vitatkozni, hogy milyen sorrendben omlanak össze. A sorrendet már látjuk, a szocializmus összeomlott, de ne örüljenek a kapitalisták, utána pusztul a másik is. Egy olyan rendszer ugyanis, amelynek alaptézise az, hogy erkölcstelenül mindent szabad, amely arra épít, hogy az emberiség húsz százaléka használja el az energia és az emberi javak nyolcvan százalékát, s a nyolcvan százaléknak jut a maradék húsz százalék, abból is három kontinensnek szinte semmi nem jut belőle. Ez elfogadhatatlan.

Az ökológus szemében kétféle társadalommodell létezik. Az egyik, amely reciklizál, azaz forgatja az anyagot, a másik, amely csak elhasználja. A legnagyobb ellentmondás, amelyen az egész világ sorsa megfordul a következő évtizedekben: a jelenlegi gazdaság termelési üteme lefékeződik, sőt teljesen leáll. Adva van ugyanis a már említett véges rendszer, amelynek felső határát a fotoszintetikus potenciál adja. Erre a rendszerre exponenciálisan növekvő rendszer telepszik. Ez ugyanaz a modell, mint amikor az egészséges szervezetben rákos daganat keletkezik. A daganat csak addig tud nőni, mig végveszélybe nem sodorja azt a rendszert, amelyen él, s vagy a rákos daganat növekedése áll le vagy a rendszer pusztul el.

Jellemző erre az önmagában is kételkedő, saját hitében is tamáskodó huszadik századi társadalomra, hogy még abban sem tud hinni, amit ő maga termelt. Még arra is valahonnan az űrből vár üzenetet -- folyamatosan rádióteleszkópokkal kémleli az eget, hogy "visszaszóljon" végre valaki valahonnan --, hogy vajon merre haladjunk tovább.

Létezik egy matematikailag kódolt, képlettel leírható üzenet, amely már a karbonkorszakban, amikor az első szárazföldi erdő, a páfrányerdő kialakult, megfogalmazódott. Az üzenet lényege: ember, értsd meg végre, hogy a te rendszered, a bioszféra véges rendszer, s abba csak olyan emberi rendszert lehet beletervezni, amely belefér.

Igen nagy bölcsesség, amit az őserdei társadalmak tudnak erről. Egyszer Új-Guineában jártam, ahol találkoztam egy FAO-szakértővel. Kérdeztem tőle: mit csinál ott. Azért küldtek ki, válaszolta, hogy tanítsam meg a csimbu pápuákat a mezőgazdaságra. És tanítja őket, kérdeztem. Ugyan, hárította el, én tanulok tőlük. Mit tanítsak ezeknek az embereknek, akiknél az én tudományommal megmértem, hogy a csimbu kertekben hektáronként kétszáz mázsa keményítő termelődik egy szezonban. Nem tudok olyan tanácsot adni, amellyel ezt fölülmúlhatnák, ha csak szét nem rombolják a rendszert.

Az ökológiai tudás fokát nem az szabja meg, hogy valakinek európai értelemben milyen iskolázottsága van, hanem hogy mennyire érti meg a világot és mennyire tud beleilleszkedni abba. Ezt kell újra megtanulnunk. Magyarország jövőjét tekintve optimista vagyok. Azoknak az országoknak biztató a jövője, amelyek lakosság- és életmegoszlása a vidéki létforma felé tolódik el. Ebből a szempontból Magyarországnak és a kelet-európai országoknak közép- és hosszútávon biztosabb a jövőjük mint az Egyesült Államoké. Meglepő talán, de tényszerűen így van.

Sokszor elmondták már, hogyan éltük túl történelmünk valamennyi tatárjárását, a legutóbbit, a szovjetet is az ezer éves magyar recept alapján. Úgy, hogy lakosságunk háromnegyede falusi. Akármennyire kirámolták is a németek és az oroszok az országot -- mindketten értettek ehhez -- , egypár kotló alá való tojás megmaradt, egy-két malac elbújt, s egy év múlva, ha döcögve is, de az élet ment tovább. Merthogy az életünk a vidékre épül.

Tisztelem végvári vitézeinket, akik sokat küzdöttek azért, hogy megmaradhassunk, a legtöbbet azonban az a parasztság tette, amely a harcok után visszatért a földjére, s egy év alatt regenerálta. De mi lesz a nagyvárosokkal? Nekünk csak egy ilyen készülő megalopoliszunk van, Budapest. A magyarság jövőjét nem az ilyen hely jelenti.

-- Erkölcsi, lelki környezetvédelmi szempontból milyen irányba kellene változnia a nemzetnek az ökológus filozófiája szerint?

-- Abban, amit eddig elmondtam, az is benne van, hogy egy társadalom akkor regenerálódóképes, ha zöme az elpusztíthatatlan vidéki szórványban él. Magyarországot ez jellemzi. Egy nemzet akkor egészséges, ha gyökere vidéki, a másik feltétel pedig: ha azok, akik döntenek a sorsáról, fiatalok. Ez az élet törvénye. Óriási szerencséje a magyarságnak, hogy 1945 óta először van arra lehetősége, hogy olyan felállásban kormányozzák, amelyben a vidék -- legyen akármilyen politikai vezetője is -- az egyik tényező, s a fiatalok jelentik a másik tényezőt.

A mai fiatalok ugyanolyan kitűnőek, tehetségesek és erkölcsösek, sőt erkölcsösebbek mint mi voltunk, mert nagyobb nyomás alatt nőttek, s aki helytállt, láthatatlan etikai próbákon is átment. Én azzal váltam nemzetközileg ismertté, hogy egy huszonegy éves fiatal szerzőnek aránylag kis munkájából plagizáltam néhány jó gondolatot. A fiatal, huszonegy éves szerzőt Balogh Jánosnak hívták. A nyolcvanhat éves Balogh János ebből él. Tévképzet, hogy a nagy gondolatok idősebb korban születnek. Azok az öregek, akik most a fiatalokkal tartanak, egykori fiatalságuk csatlakozik. Az egyén lehet öreg vagy fiatal, a gondolat, az igazán korszerű gondolat időtlen. S az a fiataloké.

Az én koromban mi más célom lehetne, minthogy hirdessem legjobb meggyőződésemet, amelyet igazságnak tartok. Ez pedig a következő: ha visszatekintünk a magyar történelembe, azt látjuk, tehetséges és erkölcsös fiatalemberek cselekedték a nagy dolgokat. Ma ismét hasonló történelmi pillanatot élünk. Ha életünket nem órával, hanem az emberiség haladásával mérjük, akkor mi, nyolcvanon túliak körülbelül hatszáz évesek vagyunk. Ez azt is jelenti, hogy hatszáz év távolságra vagyunk a mostani fiataloktól. Néha én is érzem ezt, bár igyekszem szót találni velük. Ugyanaz a jóindulat sugárzik a szemükből, amely bennem is munkál, mégis erőlködnöm kell, mintha nem jól beszélnénk ugyanazt a nyelvet.

Mi, idősebbek személyes tapasztalatok alapján tudunk beszámolni a mostani fiataloknak arról, hogyan éltünk a húszas években, amikor például Túrkevén, ahol tizenéves gyerekként cseperedtem, olyan ökológiai, biogazdálkodás folyt, amelyet most ismét szeretnénk föltámasztani. S ha megvizsgáljuk, milyen szerkezete volt annak a társadalomnak és gazdaságnak, rájövünk arra, hogy a mostani ökoközgazdászok és mélyen gondolkodó fiatalok ezt a spanyolviaszt kezdik újra fölfedezni.

Nagyanyám két malacot tartott, minden élelmet megtermeltünk a kertben, kivéve a tejet és a marhahúst, sót, paprikát és petróleumot, amivel akkor még világítottunk. Azért volt olcsóbb az élet, mert készpénzen keveset kellett vásárolni, hulladékot pedig nem termeltünk. Amikor nagyanyám kilapátolta a disznóólból a trágyát, végignéztem, amint a csirkék hogyan szedik ki belőle a légykukacokat, attól volt szép sárga a tojássárgája, s azt forgatták vissza az ember számára elfogadható élelemmé. Nem volt nitrátos a kút, még ihattunk belőle.

Ilyen értelemben kell tanulnunk az alföldi, a valódi parasztságtól, nem a földet kirabló, seftelő parasztságtól, hanem azoktól, akiket nem Budapestről irányítanak, hanem megpróbálják -- több-kevesebb sikerrel -- vidékről irányítani a budapesti vezetőséget. Ezektől kell megtanulnunk a helyes utat.

-- Csakhogy lehetséges-e olyan erős globalizációs kényszer alatt, amelyben élünk?

-- Lehetséges. Létezik egy olyan minta -- a Gandhi-féle --, amely elgondolkodtató. Képtelen dolog, hogy minden korty vizet, minden falat ennivalót készen veszünk egy olyan üzlethálózatban, amelynek java részét külföldről hozzák be, nálunk legföljebb csak csomagolják. S minden szemét itt marad. Amikor pedig adva lenne, hogy egy-egy kisebb térség, amit megtermel, -- a margarintól a kenyérig -- úgy juttassa el a termelőtől a fogyasztóig, hogy azon az ingyenélő, parazita közvetítők ne nyerészkedhessenek. Azok ugyanis kirabolják a termelőt, s kirabolják a fogyasztót is, miközben semmi mást nem tesznek, mint egyik helyről a másikra viszik az árút. S azt a zöldpaprikát, amit bagóért termel meg valaki -- ha bolond vagyok -- az aluljáróban veszem meg mocskos kézből, amelyet szintén eltartok. Ezt úgy lehet megszüntetni, ha a fiatal magyar társadalom Gandhihoz hasonlóan alulról felfelé személyes gazdasági ellenállást szervez. Nem fogyasszuk például a répacukorral összeszennyezett és szervezetet terhelő, öregkori cukorbajt előidéző sok mocskot, amit Coca-Cola és egyéb címen eladnak nekünk. Fel kell lázadnunk az ellen, hogy a külföldieknek fizessünk azért, amit mezőgazdaságunk megtermelt, s ezáltal még inkább kiraboljanak bennünket.

-- Az ellenállásnak van-e realitása?

-- Csak ennek van realitása. Másfelé nem törhetünk ki ebből a csapdából. A nemzedékek -- az enyém és a fiataloké -- között húzódik egy időárok, amelybe belefolyt minden mocsok, szennylé, amit a bukott, erkölcstelen, illetve a kommunistából rablókapitalistává változott rendszer termelt, s amelyekben csak az a közös, hogy különböző, nagyra hízott emberek ilyen-olyan címen tovább élősködnek a népen. Erkölcsileg mindegy, hogy elvtársnak vagy bankigazgató úrnak hívják, én mindkettőt élősdinek nevezem. Az ő uralmukat kell megszüntetni.

A Szent Korona törvény szavazásakor nagy szivességet tettek nekünk. Még a bambáknak is kinyitották a szemét. Megmutatták, hol van ennek a nemzetnek a határa. Kik tartozunk együvé a nemzeten belül, s kik azok, akik leplezetlenül támadják ezer éves létünket, nemzetünket, világnézetünket. Akiknek még az is fáj, ha kimondjuk a Szent Korona nevét. Vitát gerjesztenek arról, vajon volt-e Szent István fején vagy nem volt. Engedelmet: mi közük hozzá? Mi sosem tettük meg, hogy elmagyarázzuk egy más vallású vagy más múltú embernek, hogyan kell bepiszkolni az ő eszményét. Higgyen mindenki abban, amit a hite diktál -- a hitet nem szabad elvenni az emberektől, ez a legnagyobb gyalázat, de most ez a legnagyobb haszon is, ugyanis ezt a tunya, passzív népet még soha nem kovácsolták úgy egybe, mint 1999 végén. Egyre inkább együtt vagyunk nemzetiek és jobboldaliak, akiket időnként lefasisztáznak és leantiszemitáznak azért, mert magyaroknak valljuk magunkat. De jól teszik, csak haragítsanak bennünket még jobban. Ne a haragunk növekedjék ettől, hanem -- ezt kívánom -- mi magyarok még inkább szeressük egymást. Köszönjük ellenségeinknek, hogy ily módon megteremtik a nemzeti egységet

-- Ez ars poeticának is felfogható?

-- Igen. Sosem voltam gyűlölködő ember, a gyűlölködés a magyar ember természetén kívül esik. Gyalázatos, hálátlan emberek ezzel is igyekeztek megrágalmazni minket, de ebből semmi nem igaz. Egy Alton nevezetű angol ökológus mondotta: minden élőlénynek szüksége van az ellenségére. Ez az ökológiában azt jelenti, hogy az ellenség, a versenytényező váltja ki az aktivitást és az erőt. Ugyanez érvényes a társadalomra is. Ha nem lennének köztünk ezek az áldott jó emberek, akik azt állítják, nekünk nincs kultúránk, bő gatyában járunk, Szent Koronánk nem Szent Korona, mi tulajdonképpen nem is vagyunk magyarok, s csak a köztársaság óta van államformánk, amikor Károlyi Mihály és Kun Béla, majd 1945-ben a másik diktátor lépett a politika színterére -- ekkor kezdődött a magyar történelem, mondják ők. Számukra lehet hogy ekkor kezdődött, de nekünk nem. A mi történelmünk a fehér lóig és a csodaszarvasig nyúlik vissza. Ne bántsák a mi ebbéli hitünket, s ne fájjon nekik, ha mi újból egybetartozónak érezzük magunkat mindazokkal, akik a múltban így vagy úgy kiszakadtak közülünk. Egyben közösek vagyunk: mindnyájan magyaroknak tartjuk magunkat, mindnyájunkat ugyanazok az ellenségek ébresztettek arra a tudatra, hogy egybetartozunk, s hogy kikre figyeljünk, kik azok, akik most is a torkunkat akarják elharapni.

Elmer István