Az esztendő egy jó részét utazással töltöm: minden évben kétszer is körbejárom a Kárpát-medencét, Pozsonytól Kassáig, Ungvártól Szatmárnémetiig, Kolozsvártól Marosvásárhelyig, Szabadkától Alsólendváig. A kisebbségi sorsban és a szétszóratásban élő magyar egyesületeket, találkozókat, tanári tanfolyamokat, ifjúsági táborozásokat keresem fel, hogy hírt vigyek azokról az erőfeszítésekről, amelyek anyanyelvünk védelmét, a magyar kultúra gondozását szolgálják, hiszen azok az értelmiségi szervezetek és közösségek: a Magyar Írószövetség és az Anyanyelvi Konferencia, amelyek képviseletében utazom, mindenekelőtt a magyar nyelv, a magyar kultúra, a magyar irodalom szolgálatát vállalják magukra.

Most karácsony előtt belenézek a naptárba, és próbálok számot vetni mindazzal, amit megtehettem és mindazzal, amit el kellett mulasztanom. Nem akarok nagyon messzire visszatekinteni. Novemberben Stuttgartban jártam, találkoztam azokkal az önkéntes tanárokkal, akik Baden-Württenberg tartomány hétvégi magyar iskoláiban oktatják anyanyelvi kultúrára az ott élő magyar családok gyermekeit. Nyomban utána Kassára utaztam, hogy előadást tartsak a minden esztendőben megrendezett Kazinczy Ferenc nyelvművelő napokon. Majd Zentára, hogy részt vegyek a vajdasági Magyar Írók Társaságának alakuló értekezletén. December első napjaiban aztán Nagyszalontára utaztam, hogy mondjak néhány szót azon az ünnepségen, amelyen felavatják az Arany János városában született kitűnő és egykor népszerű író: Zilahy Lajos mellszobrát. De mögöttem van egy pozsonyi utazás is, és előttem egy erdélyi és egy ungvári látogatás.

Életem egy része többé-kevésbé agyonnyűtt kelet-közép-európai országutakon telik, ilyenkor általában rádiót hallgatok, és amit hallok, az többnyire elkedvetlenít. A tudósítások ugyanis szinte mindig a hazai politikai élet botrányaival szórakoztatják a hallgatót: kölcsönös vádaskodásokról, elszabadult rágalmakról, erőszakos helyezkedésekről, balkáni jellegű pártpolitikai csatározásokról lehet hallani. A retorika már régen lelepleződött a híradások hallgatója előtt: a nekivadult veszekedések mögöttes terében többnyire nem eszmék csatája zajlik, hanem ádáz harc a hatalomért, a befolyásért, a hírnévért, a pénzért. Ez a jellegzetes "posztszocialista" közép-európai politika.

Amidőn megérkeztem, szinte minden megváltozik - ámbár, szomorúan, azt is el kell mondanom, hogy a magyarországi pártpolitikai iszapbirkózásokat mára bizony nem kevés eredményességgel lehetett exportálni a kisebbségi magyarság közéletébe. Mégis, a kisebbségi közéletben, valószínűleg a szorító közösségi gondok kényszerű vállalása következtében is, több őszinteséggel, több önzetlenséggel, több egyéni áldozatossággal találkozom. Mindez megnyugtat és némi örömmel tölt el. A közösségi hűség és felelősség körül szerzett tapasztalatok békítenek meg itthoni gonosz tapasztalataimmal. Hiszen Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján, Bácskában vagy éppen a Muravidéken igen sok kiváló értelmiségi embert: tanárokat, újságírókat, írókat, katolikus és protestáns papokat, könyvtárosokat, orvosokat, mérnököket ismerek. Valójában az ő helyzetismeretükre, élettapasztalatukra, áldozatos munkájukra lehetne felépíteni azt a nagy közös stratégiát, amelynek gyakorlati célja abban áll, hogy a nagyjából tizenhárom millió magyar - és velük, általuk a magyar nyelv, a magyar kultúra, a magyar irodalom - fennmaradjon, sőt gazdagodjék a Kárpát-medence tájain.

Most karácsony van, és az ünnepen ismét meg lehet erősíteni a lelki szolidaritást. Nem kell ahhoz a szentestén Kolozsvárra, Kassára, Ungvárra, Zentára elutazni, hogy gondolatban: lélekben együttesen álljuk körül a karácsonyfát és hajtsuk meg fejünket a Kisjézus előtt. Ez a közös főhajtás is a szolidaritást, de mondhatnám így is, evangéliumi szóval: a kölcsönös szeretetet fogja erősíteni.

(A szerző a Magyar Írószövetség elnöke)