A budapesti Lengyel Intézetben idén is megrendezték a hagyományos, Karácsony előtti ostyatörést. Az ostya itt szögletes, anyaga azonos a szentmisén átváltoztatott ostyáéval, vékony lapján a Kisded látható, olykor Édesanyja karján. E szép szokás eredendően közösségi cselekmény: az ünneplők egymás ostyájából törnek egy-egy darabkát, s mintha hulló csillagot látnának a nyárvégi égbolton, csöndben kívánnak valamit. Áldozás ez, még ha profán is: részesedés a szeretetteljes együttlétben, s az egészet tömjénfüstként béleli-védi a meghatott komolyság és felszabadult vidámság visszaadhatatlan légköre.
Az est a fehér asztal mellett folytatódik, aminek külön varázsa, kultúrája van, akárcsak a lengyel folklórnak: nyolc fiatal, népviseletben, lelkesen táncol, átlényegítik a szűk teret, s ahogy frissen pörögnek, a vásznak szele elfújja az asztal szélére tett gyertyát.
A fal mellett, a jóleső zajba simulva, egy huszonéves lány gyönyörűen beszél Istenről. "Gyerekkoromban - kezdi spontán hitvallását - mindenkitől azt hallottam, hogy Isten nem létezik. Ezt annyian és olyan sokszor hajtogatták, hogy legvégül azt gondoltam: mégiscsak lennie kell, hiszen az ember nem beszél minduntalan arról, ami nincs - valaminek a nemlétét teljesen felesleges újra meg újra bizonygatni. Azt is megfigyeltem, hogy az emberek két esetben emlegetik: ha valami bajuk történik, rettentően szidják, ha pedig valamire vágynak, követelőzve kérik. Gyerekfejjel tehát úgy képzeltem, hogy Isten a rengeteg szidalmazástól megtört, szánalmas vén lett; a rengeteg kérés teljesítésétől pedig megfáradt, elgyötört szegény. Akkor elhatároztam, hogy én nagyon fogom szeretni Őt, és soha nem fogom kívánságokkal gyötörni. Szilárdan hittem, hogy Istennek szüksége van az én szeretetemre, hogy újra erős lehessen. A fogadalom lényege, hogy egész életünkre szól, éppen ezért most, felnőtt fejjel sem adom alább. Nagyon-nagyon, visszavonhatatlanul szeretem Istent - de semmit sem kérek Tőle.
" Kell-e ennél szebb vallomás Teremtő és teremtmény kapcsolatáról? Ugyan mi más lenne istengyermeki létünk alapvetése? S ha folytatjuk a gondolatot, közösségi létünké is: aki Istent szereti, szeretni tudja az embereket is, amennyiben felismeri bennük a Teremtő üzenetét.
Egy kávéházi beszélgetés alkalmával - emlékszik vissza egy ismerősöm - Pilinszky is erről vallott: ’Minden szimpátiánk, közeledési kísérletünk ellenére közöttünk, emberek között ott húzódik egy lebonthatatlan fal. Ezért kell beleszeretni Istenbe, és a fal magától leomlik.’
S a szentek életrajzából is minduntalan ez süt felénk: az Isten felé irányuló gyermeki szeretet, a semmit sem követelő, feltétel nélküli odaadás. E rajongásra persze több szinonimánk akad, így bátran nevezhetjük szerelemnek is: a szerzetesnővér Krisztus jegyeseként valósággal szerelmes Istenbe. És ha merésznek tűnik is, a teológia szerint nem téves a gondolat, hogy Istennek szüksége van a szeretetünkre. A szeretet lényegéből fakadóan kölcsönösségre törekszik, és Róla, aki "maga a szeretet", nehéz feltételezni, hogy elzárkózna viszonzásunktól, orrunkra csapva az ajtót. Istennek legalább olyan fontosak az érzelmeink, mint az üdvösségünk, s ennek legszebb bizonyítékát a karácsonyi hetekben kapjuk: a jászolban fel-felsíró Újszülött gyermeki szeretetünk ébresztgeti, csalogatja, kérleli, provokálja.
Zsille Gábor