Mint szégyenlős, kopott, éhes nincstelen:
a súlyos léptű nyár is eloldalgott,
adott, - míg volt mit - mindent kiosztott,
a gazdag kincsével már nem lehet velem.

Zizegve hullnak a sárgult levelek,
a kába csönd meg-megáll, vár és amott
rég halott, lebegő, kusza árnyalatok.
eremben félelem dobol s a rettenet.

Suhogó nesszel föltámad a szél,
minden kavicsra rádermed a tél;
vackol az ember és kialszik a fény.

A zord idő őrült, vad táncokat jár,
- bacchanáliát ül a pusztulás, -
de távol új reményt ringat már a nyár.