Csicsergő szerenád

Éjjel fél három volt, amikor felébredtem. Máskor is megtörtént, gondolom, a korral járó tünet, de ezúttal hiába próbálkoztam, nem jött álom újra a szememre. Jobb híján a csendet hallgattam, és elcsodálkoztam azon, milyen lármát tud csapni ilyenkor egyetlen, az utcán végigrohanó autó. De még el sem halt a gépkocsi egyre távolodó berregése, amikor egy sokkal kedvesebb hang érkezett a nyitott ablakon át: a házi rozsdafarkú csicsergése. Nem olyan rég még napközben is gyakran hallottam, a szomszédos ház tetőantennáján szokott énekelni, de újabban csupán néhányszor vétette magát észre egy-egy rövid, csicsergő strófával. Fiókái lehetnek egy eldugott zugban, valahol a tetők szellős magasságában, és etetésükben neki is részt kell vennie. Így aztán nappal nemigen ér rá énekelni.

Most már végkép kiment az álom a szememből, az ablakhoz álltam, de semmit sem láttam. A szomszédos háztető jócskán a mi harmadik emeleti lakásunk fölé magaslik, és bár az utcai lámpák fényében halványan ki tudtam venni az antenna körvonalait, a rajta ülő, kormos tollú kismadár beleolvadt a sötét égháttérbe. Pedig ott ült valahol, mert egyik csicsergő, néha kicsit reszelős strófát a másik után küldte a szellő szárnyán a tetők fölé. Csendben hallgattam, és közben eljátszottam a gondolattal, hogy rozsdavörös faroktollait szokása szerint sűrűn rezegtetve nekem énekel. Hiszen miért is ne adhatna egy ilyen kismadár éjszakai szerenádot egy a madárénekért rajongó madarásznak. Hát még ha azt is tudná, hogy egyik kedvenc madárcsoportom éppen a rozsdafarkúak?

A házi rozsdafarkú eredetileg a sziklás hegyoldalak madara, a kőbányák és meddőhányók környékén ma is mindenütt otthon van. De amióta "rájött" arra, hogy a sziklákat nagyszerűen helyettesítik az épületek, a települések lakója lett. Környékünkön is több pár tanyázik és költ minden évben. Már kora tavasszal megjelennek, ettől kezdve hallom a hímek énekét. Gyakran már pirkadatkor, amikor legfeljebb csak a keleti égbolt halvány derengése jelzi csak a nappal érkezését. Most már viszont azt is tudom, hogy legalábbis egyik-másik hím az éjszaka kellős közepén is énekelhet. Hiszen a fél három, amikor meghallottam, a valóságban az előretolt órák miatt csupán fél kettő, a legteljesebb éjszaka. Pontosan mikor aludtam el újra, nem tudom. De addig folyamatosan hallgattam a rozsdafarkú ablakon át érkező strófáit. Aztán, úgy fél öt tájban újra felébredtem. Már világos volt, és azon a bizonyos antennán most fekete rigó flótázott hangosan. A rozsdafarkút nem hallottam. A napfénnyel együtt elérkezett az etetés ideje, és lelki szemeimmel szinte láttam, amint a fészek szélén ül, és előtte, sárga tövű csőrét szélesre tátva, négy vagy öt éhes fióka várja a falatot, a tetőkön fogott pókokat és rovarokat.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu