Egy ládikó titkai

A zugligeti Szent Család-templomban a budapesti városmisszióra készülvén úgynevezett kincsesládák indultak útra. Minden héten más és más családnál állnak meg. A ládában a családok útmutatókat találnak, melyek vezetik őket az imádságban. Ezek a "vándordobozok" azt a célt szolgálják, hogy a közösség tagjai imáikkal segítsék a 2007 őszén Budapestre érkező városmissziót.

Unatkozva néztem a vevőket, amint a hobbiboltban mindenféle apró dolgokat keresgélnek. Ragasztókat, festékeket, gyöngyöket, szalvétákat, hogy majd valakinek elkészítsenek belőlük egy kedves ajándékot, vagy valamilyen lakásdíszt.

Egyszer csak valaki odalépett a mi polcunkhoz, hosszasan nézte, hol a mellettem lévő, hol a mögöttem lévő fadobozt, de mindegyiken talált valami apróságot, ami miatt vissza is tette őket. Ekkor már érezhető volt, hogy minden doboz szeretné magára felhívni a figyelmet, csöndes mocorgást, feszült izgalmat éreztem magam körül. Engem is megnézett, kinyitotta fedelemet, letörölgette rólam a port, és azt suttogta magában: "Ez jó lesz!"

Hazaérve kikerültem a szatyorból, és a könyvespolc tetejére raktak. Napokig innen figyeltem, hogyan zajlik a család élete, és persze minden beszélgetés fültanúja voltam.

- Szerintem jó lesz, ha a kincsesláda nevet adjuk neki, hiszen sok kincset fog a családokhoz elvinni.

- Mit szólnál hozzá, ha a tetejére ráégetném a városmisszió logóját?

- Gyere, Gáborka, segíts nekem, kérlek! Hozd ide, légy szíves a polcról az Adoremust, az emlékkönyvet, a városmisszióért szóló imádság szövegét, és azt a szentképet is, amin Lisieux-i Szent Teréz van. Emlékszel, tegnap este az imádságnál róla meséltem, hogy ő lesz a kincsesláda védőszentje.

Így hát lekerültem a polcról, feldíszítettek, megpakoltak, és elvittek vasárnap a templomba, ahol megáldottak.

Első alkalommal egy négygyermekes izgő-mozgó, vidám családba érkeztem, ahol nem volt könnyű az aprónépet esti imára összetrombitálni, de ha elhangzott a kérdés: "Ma ki fogja a kincsesládát kinyitni?", mindenki futott, hogy elsőként érjen hozzám. Az utolsó este kivették belőlem az emlékkönyvet. Első üres lapjára bekerültek az első gondolatok, élmények az imádságokkal és velem kapcsolatban.

Ki-ki életkorának megfelelően próbált részt venni imádságainkban. Két nagyobb gyermekünk leginkább azon csodálkozott el, hogy vannak emberek, akik sohasem hallottak Jézusról. Kétéves fiunk megtanulta azt a szót, hogy város (főleg amikor elénekeltük az "Ég a város, ég a ház is, nem is EGYHÁZ, hanem..." éneket néhányszor). Imádkozunk azért, hogy mikrokörnyezetünkben (játszótéren, munkahelyen stb.) tudjuk és merjük Krisztust képviselni és őt vinni az embereknek. Reméljük, hogy a városmisszió egy hete olyanokat is megszólít majd, akikhez eddig senki sem vitte el az örömhírt.

Utam folytatódott tovább, és ha nem lennék faláda, örömömben még sírhatnék is, hogy milyen sok család írta le az emlékkönyvbe, hogy milyen jó, hogy náluk jártam, és remélik, szeptember közepéig még el fogok jutni hozzájuk. Hogy miért örültek, ezt inkább meséljék el maguk a családok.

Gyermekeink kíváncsian fogadták, örömmel nézegették a tartalmát, és minden este egymással versenyezve hozták az imasarokba a kincsesládát. Úgy gondoljuk, hogy mindennapi életünk példájával vonzóvá tehetjük a hitet a környezetünkben lévő, nem hívő emberek számára. Igyekszünk ezt szem előtt tartva élni. Bízunk Istenben, hogy a mi életünk más ember javára válik.

Volt egy család, ahol egy fiúcska, aki mindössze ötéves lehetett, olyan komoly gondolatokat mondott Jézusról, hogy az édesanyja, még aznap este, az emlékkönyv egyik üres oldalára le is írta azokat:

Akárhova megyek, Jézus mindig velem jön, úgy érzem, hogy előttem megy, vagy mellettem, de lehet, hogy mögöttem. Ha busszal megyünk az óvodával, és mondjuk nem ülne mellettem senki (ilyen még nem volt), az nem lenne baj, mert akkor Jézus ülne mellettem. De az sem baj, ha leül mellém egy gyerek, mert attól még Jézus elfér közöttünk. Most azért imádkozunk, hogy az egész városban minden ember érezze, hogy Jézus vele van.

Belátom, a feladat, amit a családoknak viszek, nem könnyű. Hosszú elolvasni az aznapi szentírási részeket, meghallgatni a könyörgést. Az egyik hét alkalmával eljutottam egy családhoz, ahol lerövidítették a hosszú ima szövegét, hogy a kicsik is képesek legyenek odafigyelni, miről is szól az imádság.

Ima a városmisszióért - gyerekeknek

Mindenható Isten, ég és föld teremtője!

Hallgasd meg gyermekeid imáját:

Segítsd városunkat, hogy minél több ember

Megismerhessen téged!

Tárd ki szíveinket, hogy beköltözhess hozzánk!

Úr Jézus Krisztus, az emberek testvére!

Te ismered örömeinket és bánatainkat. Segíts, hogy

Minél több ember tudjon szeretni és igazán mosolyogni!

Köszönjük azokat az embereket, akik kedvességében

Te tükröződsz.

Szentlélek, szeretet lelke!

Segíts a városunkban élő valamennyi embernek találkozni

Szent Fiaddal!

Ti szentek és boldogok!

Segítsetek úgy élnünk, hogy láthatóvá váljon bennünk

a Krisztus által kapott öröm!

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Esténként, amikor a családoknál már mindenki elcsendesedett, lekapcsolták a villanyokat, és a szobákból halk szuszogás hallatszik, én is szoktam álmodni. Arról, hogy egyszer majd engem is elásnak a földbe, és majd sok-sok év múlva megtalálnak. Akkor majd kiásnak, megtisztogatnak, kinyitják a fedelemet. Előveszik belőlem az emlékkönyvet, elolvassák, és rájönnek, hogy minden aranynál szebb kincs az, amit én sokáig őriztem.

Tombor Orsolya

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu