"Az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz partnerekkel muzsikáljunk"

Párizs-Budapest-Szeged zenei folyosó

Isabelle Oehmichen a legelragadóbb teremtések egyike, akikkel találkoznom megadatott. Zongorajátékának titkát nem magyarázhatja pusztán a párizsi pódiumok szellős magabiztossága: hallgatóját a valódi művészek kivételes sugárzása vonja a hangok bűvkörébe - a lényeges dolgok megértésének szféráiba, ahol egyszerre töltenek el lelki és szellemi örömök. Béjart balett-társulatának ígéretes ifjú primabalerinája egy színpadi balesetet követően jegyezte el magát a zongoramuzsikával. A műfajváltást hamarosan Cziffra-ösztöndíj honorálta. Évente közel negyven párizsi koncert, ennél is több turnéfellépés, valamint tizenegy lemez szólistájaként sem tagadja meg kislányos pajkosságát: kecses komplimenttel üdvözöl. Másfél éve nem találkoztunk.

- Húsz éve keresek megfelelő partnereket egy trióhoz. Kosztándi István hegedűművésszel, a Szegedi Szimfonikus Zenekar koncertmesterével és Pásztor Ákos gordonkaművész-tanárral végre megvalósult a nagy álom: januárban, a párizsi Magyar Intézetben állva ünnepelték a Primavera Trió bemutatkozó koncertjét. A kamarázás lényege, hogy a résztvevők azonos módon gondolkodjanak a muzsikáról. Istvánnal és Ákossal épp ez a csodálatos. Egyikük sem azt kérdezte, mennyi a fellépti díj, hanem azt: mit játsszunk együtt? Nem győzöm csodálni például, ahogyan István befejez egy hangot. Az ember csak vár-vár a belépésével, és a pillanat soha nem egyformán következik el, hanem valahogy a magam számára is meglepetésképpen. Ez a koncertezés csodája: a muzsikusok, ha sikerül egymásra hangolódniuk, belehelyezkednek valamilyen közös zenei történésbe, amelynek éppolyan megajándékozottjai, mint a közönség. Ezért kivételesek a Mozart-zongoraconcertók: ezeket én úgy szeretem játszani, ha a hangszerem a zenekar közepén áll, mert Mozart az egész együttes varázslatos egymásra figyelésére alapozta muzsikáját, amely nem is versenymű a szokásos értelemben, sokkal inkább vérbeli kamarazene. Az elmúlt héten Beethoven Emperor-koncertjét játszottam egy párizsi zenekarral, sokezres közönség előtt. A karmester képtelen volt megérezni, hogy a szólista nem akkor hagy abba egy hangot, amikor a kotta mondja, hanem abban a pillanatban, amikor annak a hangnak véget kell érnie, hogy átadja a szót a többieknek. Egyre rámförmedt, hogy "tovább". Így nem érdemes zenélni. Minél több partnerrel volt dolgom, egyre inkább az az érzésem: az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz partnerekkel muzsikáljunk. Itt van végre az én kedves trióm, és együtt készülhetünk a Beethoven-hármasversenyre. Titkon remélem, hogy Párizs után Magyarországon is eljátszhatjuk fantasztikus barátom, Weninger Richárd együttesével, a Weiner Kamarazenekarral.

Isabelle visszatérő vendége a szegedi zsinagóga jótékonysági koncertjeinek és a nyaranta megrendezett budapesti kamarazenei kurzusnak. Férjével, Vincent Bérczyvel megalapították a Magyar-francia Zenei Társaságot. Párizsi otthonuk kisebbfajta magyar muzsikus-zarándokhely. Képtelen nemet mondani?

- Apósom ‘56 után menekült el Magyarországról. Majdnem ugyanannyi barátság fűz minket Magyarországhoz, mint Párizshoz. Márpedig manapság ritkán gondolunk bele, mekkora ajándék az élettől az igaz barátság. Ez szerintem arról ismerszik meg, hogy évek múltán is ott folytatjuk a beszélgetést, ahol megszakadt egykor. Számomra a barátságok roppant fontosak, és egy barátság elveszítése éppen annyira megvisel, mintha a férjemben csalódnék, ami persze csak hasonlat, mert Vincent a legjobb férj a világon. De amikor egy tanítványom, akit nyolcéves kora óta második anyjaként szerettem, elpártolt tőlem, azt bizony alig sikerült feldolgoznom. Ám ha megtanulunk fölülkerekedni a fájdalmakon, egészen új szemmel kezdjük látni a világot. Az ember új erőforrásokra lel önmagában.

És a muzsikában? Meglehetősen ritkán hallunk mostanság a nagy komponisták Istenhez való, kivételesen erős kötődéséről.

- Pedig ez az alapja mindennek! Mozart és Schubert esetében szerintem kiváltképpen igaz ez. És megint a fölülkerekedésénél vagyunk: mindketten úgy tudnak sírni, ahogy senki más, de a sírásukban mindig ott van a nevetés, a megkönnyebbülés, a megváltás feloldozása. Egy francia filozófus egész könyvet írt arról, hogyan szabadította meg őt Mozart muzsikája a mélységes depressziótól. Nem zenész a szerző, számomra mégis ez volt a Mozartról írott könyvek legjobbika. És Bachban is megvan ugyanez! A tanítványaim gyakran mondják, hogy mechanikusnak érzik. Ilyenkor én azt felelem: tedd a kezed a billentyűkre, és próbáld megérezni: a harmóniákban; már a hangok rezonanciáiban micsoda rejtélyes erők lakoznak! A muzsikus dolga, hogy ezeket fölszabadítsa, és eljuttassa a közönség szívéhez. És a jó muzsika persze imádság is mindig. A Liszt-lemezemet egy templomban vettük föl. Ha azokat a darabokat játszom, mindig érzem magamon az ottani oltárkép Madonnájának tekintetét.

Régi családi barátság fűzi Önöket Sarkozy Elnök Úrhoz. Milyen jövő vár Ön szerint Franciaországra - és milyen Magyarországra?

- Most, hogy a francia szindikátusban meghatározó fölénybe került a jobboldal, végre elindulhat a régóta várt megtisztulás. Helyükre kell kerülniük az igazi értékeknek. Sarkozyben az a csodálatos, hogy ha valahol tüntetők fogadják, ő bizony odaballag közéjük, és megkéri őket, mondják a szemébe, mi miatt elégedetlenkednek. Magyarországon az a legfőbb probléma, hogy a kommunizmus az embereket gyanakvóvá tette egymás irányában. Lehet, hogy épp a zene segíthet abban, hogy ez a nemzet újra megtalálja az önmagába és az Istenbe vetett hitet. A magam részéről ezért is muzsikálok itt mindig szeretettel.

(Oehmichen következő magyarországi koncertje: augusztus 8. 19 óra, budapesti Régi Zeneakadémia)

Marton Árpád

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu