Kertben

A kis út a kertek alatt vezet. Aztán már az erdő. Ahogyan öszszeillenek a részletek az egészben, a kert(ek) is annak a részlete(i), ami a teremtéskor a boldogság teljéhez tartozott: térhez-időhöz, békességhez - magához az élethez...

Éjfél körül ha a tetőn "kosárban ül" a hold, egyazon dallammal muzsikálnak sugarai, mint tücskök éji hegedűi, s ilyenkor ki ne mondaná, amit a Teremtés könyve: "olyan (ez), mint Isten kertje - a táj, az erdő, a kerti virágok, fűszerek, a fehér virágú leander vagy a másik mediterrán "lakó", a zsenge fügefa. Minden arra a kertre utal, melyet kezdetkor a Teremtő az embernek adott...

A kertből indult keskeny útjára az élet, s lett az idő beteljesedésének jelképe. "A föld megtermi növényeit, és a kert kisarjasztja a veteményeket." Ezt már Izaiás, a "rettentő látomások" prófétája írja - a bűnbeesés után. Az "ősmegfigyelő", akinek a legapróbb részletek is fontosak, hiszen üdvéből a földnek egyetlen fűszál vagy kődarab sem maradhat ki. Ezékiel vigasztal: "A meggyötört, pusztult föld olyan lesz akkor, mint az Éden kertje, amit letaroltak, ezt az Úr újra beülteti." Isten "megvigasztalja a romokat" - az üdvösség bizonyítékául.

Fölfelé a holdlepte ösvényen a magaslatra, a kertek alul maradoznak, mégis mintha kinyújtanák karjaikat, hogy a vándor nehogy egyedül maradjon.

A régi név kísért, amely pogány szentély ligetére vonatkozott - klasszikus műveltségű nép korából: ad lucum felicem - a boldog ligethez - mondta a római, és isteneket keresett. Áldozott nekik. Izaiás rájuk is gondolhatott, amikor már jóval korábban erre figyelmeztette a népet: föltámad az Úr haragja, mivel az emberek "a kertekben" mutatnak be áldozatokat: kerteknek hódolnak, ligeteket imádnak.

Fordítanék a szón: efféle ligetekben is nem keresték-e az Egyetlent, akinek kövét Pál meglelte az athéni Areopágoszon? Az őskinyilatkoztatás a legbensőbb csarnokában lakozott - időn kívül, téren túl, s a vágyak azóta sem szünetelnek: keresik őt, aki a végső szállás, ahol "örvendezik Sion hegye és ujjong Júda lánya". Hozhat bármi "csodát" a kor, egyre óhajtottabb lesz az elveszett Paradicsom.

* * *

Az Írás újszövetségi lapja a kertet ama vacsora után emlegeti, amikor az ő valóságos testét, vérét - őt magát már magukhoz vették a barátai, akiket olykor fiacskáimnak szólított. Itt fogták el, előzőleg itt vigasztalta az angyal - a nagy belenyugvás, elfogadás helyén. A kertben volt a sírja is, ahová a Hajnal érkezett - vasárnapra virradóan.

Már hangzik az "énekek éneke": a zárt kerté, hogy kifejezze az áldott Anya bűntelenségét. Az angyali szó sem hallgat, amely köszönti őt naponta, óránként egyének és zarándokok szava az úton, mely mindig a Kert felé tart.

* * *

"Kezdetben volt a kert" és - a kék forrás. Unokámmal a délutánban fehér kövek partján járunk - a forrást most tisztítják. A kis tájról azt írják: fényesliget. Nem ez volt-e ama boldog liget? A kisebb fiú ezt mondja: Nézd, papa, tiszta a víz. A közelben fűzfa áll; hajlós az ága, de ki nem szakad. Paradicsomi fa. Hogy ők megértsék, hogyan mondjam?

Itt együtt a kék forrásnál csupán nagyapai szívvel ismételgetem, amit Sík Sándortól nemrégiben tanultam. A könyvéből, mely sok lapján visszahozza az igazi, boldog ligetet, gyermekszemekben a ki nem hunyó csillagot, ami lámpás a felnőtteknek: "...egymást kell, hogy mindig újra lássák, / És önnön arcuk vízi tiszta mását. / Míg árad bennük élő-melegen / Át a közös hajszálgyökereken / Mi az ár ellen Őket megmarasztja..."

A kertből kilépő Istennek malasztja.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu