Lisieux-i Szent Teréz élete és lelkisége (IV.)

Az édesanya halála után Lisieux-be költözik a család, s ezzel Teréz élete megváltozik: "Ebben az időben léptem életem második szakaszába, amely a három közül a legfájdalmasabb volt... Ez a korszak négy és fél éves koromtól tizennégy éves koromig terjed, mikor is viszszakaptam a gyermekkori természetemet." (46. old.) Első olvasásra úgy tűnik, mintha Teréz ezzel azt akarná állítani, hogy négy és fél éves korától kezdve közel tíz éven át lelkileg semmit sem fejlődött, sőt visszaesett, vagyis egyszerűen mondva - a "sors játékának köszönhetően" - tíz év elfecsérelődött az életéből. Teréz tehát, mielőtt elkezdené mesélni megtérését és "az óriás pályafutását" (115. old.), néhány oldalon keresztül emlékeztetni akar arra, hogy a "balszerencse" az ő életéből sem hiányzott, de annak ellenére egyszer mégis elérkezett a pillanat, amikor ismét lábra állott, és ott folytathatta boldog életét, ahol négy és fél évesen abbahagyta.

Teljesen téves úton járnánk, ha e szerint a gondolkodásmód szerint olvasnánk Teréz életét. Ezek az oldalak ugyanis - tele értelmetlennek látszó, az orvosokat-hozzátartozókat tanácstalanságra késztető szenvedésekkel - azt mesélik el, hogyan születik meg egy "lelki óriás". Jézus szavaival élve úgy is mondhatnánk, hogy Teréz megtapasztalja életében a számára egyik legfontosabb igazságot: "Mindazt, aki felmagasztalja magát, megalázzák; aki pedig megalázza magát, felmagasztalják" (Lk 14,11). Nem arról van szó, hogy Isten örömét lelné teremtményei szenvedésében, hanem arról, amit Teréz így fogalmaz meg éppen élete olyannyira örömteljes éveinek leírása után: "Gyermekkoromtól fogva kellett szenvednem azért, hogy korábban lehessek Jézusnak adott" (uo.). Vagyis ahhoz, hogy egészen Jézusé lehessek, hogy egészen belesimulhassak az ő akaratába, fel kell ismernem az ember és Isten közötti barátságra való törekvés feltételét: fel kell ismernem, hogy én csak egy megváltásra szoruló teremtmény vagyok, és ő az én Teremtőm, Uram és Mindenem, aki szabadon rendelkezik velem. Ez a felismerés nem felhőtlen, nehézségektől mentes életforma után következik be, hanem akkor, amikor - emberi szemmel nézve - jogos igényeim sem nyernek kielégülést (például a mama hiánya Teréz életében), s mégis arra vagyok késztetve, hogy - a könnyek között megtapasztalt belső vagy külső fogyatékosságaim ellenére - ki merjem mondani Avilai Szent Terézia szavaival: Isten egyedül elég! Tehát lehetek boldog így is, a hiányosságokkal együtt is, mert életem legfőbb örömét semmi és senki nem veheti el tőlem: ťKi szakíthat el minket Krisztus szeretetétől?Ť (Róm 8,35). Ezt a felismerést, illetve a felismerést követő új élet kezdetét nevezhetjük megtérésnek, mellyel megszabadulok önmagamtól (nem feltétlenül emberi hibáimtól, fogyatékosságaimtól, hanem a miattuk való aggodalomtól - hiszen szeretnek így is!), hogy már ne magamnak, hanem Krisztusnak éljek (vö. Róm 14, 8).

Teréz elvesztette az édesanyját, s bár Pauline nővére karjaiba veti magát, hogy ezentúl ő helyettesítse a számára legdrágábbat, de érzékeny lelke elárulja: megtört Teréznek az élet szépségébe vetett bizalma. "...szerencsés természetem teljesen megváltozott; én, az élénk, a nyíltszívű, félénkké és csendessé lettem, s a végletekig érzékennyé...", jóllehet "szüntelenül a legszeretőbb gyöngédség vett körül" (46. old.). Isten azonban nem elégszik meg ennyivel: a pótmamát is elveszi Teréztől, amikor Pauline, Teréz számára váratlanul, a Kármelbe lép. "Egy pillanat alatt megértettem, hogy mi az élet, eddig nem láttam, hogy enynyire szomorú, de most teljes realitásában mutatkozott meg előttem; láttam, hogy egyetlen szenvedés és egyetlen szakadatlan elválás az egész. (...) Csak úgy ömlöttek keserű könnyeim, mert nem értettem meg az áldozat örömét" (71. old.). Isten nem valakitől akarja megfosztani Terézt (igazolja ezt az a tény is, hogy az "egyedül Jézusért" és nem nővérei miatt Kármelbe lépő Teréz három nővérével élhet majd ott együtt, és hogy Pauline - Ágnes anya néven - Teréz közösségbeli anyja lesz egy időre), hanem önmagát szeretné adni Teréznek, de ehhez előbb meg kell fosztania ezt a szeretetre annyira éhes gyermeket azoktól a teremtményektől, akiktől Teréz - emberi gondolkodás szerint teljesen jogosan - éhsége kielégítését várja. Isten nem engedi meg Teréznek, hogy ne egyedül őbenne keresse élete értelmét (ehhez persze nincs arra szükség, hogy minden számára kedves személytől megfossza őt, vagyis a papától vagy Céline-től is; elégséges az, hogy Teréz már senkihez nem ragaszkodik). Teréz pedig - emberileg teljesen érthető módon - lázad ez ellen testi-lelki betegségeivel, hisz a hitben nem lévén még kellőképpen megerősödve, alapvető szeretetigénye teljesülésétől látja megfosztva önmagát.

Teréz első nagy felismerése akkor következik be, amikor csodálatosan meggyógyítja a "Szent Szűz csodás szobra" (80. old.). A mamát hívogatván nem ismeri fel második pótmamáját, Marie-t, de meglátja majd a Szűzanya mosolyát, mert "nem talált semmilyen segítséget a földön, a szegény kis Teréz égi édesanyja felé fordult, s tiszta szívéből imádkozott, hogy könyörüljön meg rajta végre". Íme az első nagy jel Teréz számára: honnét várhatja a segítséget. Elsőként égi édesanyja alakjában érkezik ez a segítség a mennyből, amelyet követ még jó néhány másik, míg el nem jut odáig, hogy visszakapja "gyermekkori természetét", hogy közben már a "komoly életbe" is kilépjen (vö. 46. old.), de már nem úgy, mint egy fiatalon meghalt édesanyának s egy őt pótolni igyekvő édesapának és idősebb nővéreinek a kislánya, hanem mint Isten tudatos gyermeke, akit elepeszt a "saját" gyermekek, vagyis a "lelkek iránti szomjúság" (117. old.).

Bakos Rafael OCD

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu