Továbbvitt örökség

Sütő András velünk valósága

Még élménye volt a teljesség, Erdély és Magyarország azonossága, ha szülői, nagyszülői ágon, az idősebb és meghatározó nemzedéktársak felől is. Még élménye volt a háromfelé temetkező, de egyféleképpen fohászkodó falu, az egymással is marakodó, de maradandó értelmiségi magatartást, irodalmi hagyatékot örökítő felelős birtokossággal, a Kemény bárókkal, s közülük is közvetlenül, Pusztakamarásról - Zsigmonddal. Még közvetlen élménye lehetett az a tizenkilencedik századig megbonthatatlannak tűnő hagyományos erdélyi polgári eszmény, amely tudását, tartását, korszerűségét, szellemi szabadságát, vallási és eszmei türelmét sokszínűsége mellett is meg tudta őrizni, föl tudta virágoztatni. Befogadta őt a Bukarestből nézvést akkorra már perifériára szorult Kolozsvár, hogy kitanítsa, a tudás, a műveltség, a tájékozottság belső igényét megadja neki a közösségi felelősségtudat mellé. Lakhelye lett aztán Marosvásárhely, amely letelepedésekor még egységes magyar városképet mutatott, s melyet aztán jóvátehetetlenül megbontott az erőszakos iparosítást követő lakótelepi népvándorlás, a rendkívül tudatosan, állami terrorral is megtámogatott betelepítés, etnikai átrendeződés. Pedig megváltó reménységekben, társadalomjobbító nagy eszményekben, ekképpen tehát illúziókban Erdélyben sem volt hiány. A kor és a mindenkori hatalom azonban nem tűrte a tiszta szándékú prófétákat. A hitét és népét egyszerre szolgáló katolikus püspök Márton Áronra éppúgy börtön és meghurcolás várt, mint a kommunista meggyőződését a nemzeti sorskérdésekkel összehangolni próbáló Balogh Edgárra. Hogy a még Trianon után is többszörösen levert reménységet hogyan heverhette ki Kós Károly nemzedéke, az erdélyi klasszikus irodalom, azt a hosszú hallgatások, kései kiadások, fiókból előkerült emlékiratok jelzik. A szinte nagykamaszként utánuk eredő Sütő Andrást éppen a plebejus tudat, a kisemmizettekkel, az elesettekkel való közösségvállalás ejti csapdába. Azonosul az igazságos társadalmat ígérő, új testvériséget hirdető nemzetközi eszmével, hogy aztán a kegyetlen valóság ébressze rá, hogy a "nagy társadalmi kísérletben", a népszínművek tisztasága, jóhiszeműsége kevés a megmaradáshoz. Kételyei és kétségei szaporodtán az írástudót az irodalmi igényesség és a nyugtalanító tehetség egyszerre ragadja ki a sematizmus és a publicisztika látszatvilágából. A hazajárás rendszeressége szüli az Anyám könnyű álmot ígér (1970) lírai szociográfiáját, amely műfajt teremt. A találkozás a szülőfölddel, a kiszolgáltatottsággal, a reménytelenséggel, a pusztulással, a hivatalos szólamokkal szembefeszülő valósággal egyszerre fordítja a nyelvben rejlő költői és drámai szépség, az esztétikai mélységek felé, miközben a belső és külső párbeszéd, az egyszerű szókimondáson túl a filozofikus világlátás új útjait mutatja föl. Korai színházi munkái is ekkor és talán éppen a tragikus személyes és közösségi élethelyzet által fordulnak termőre. Bibliás talentuma ekkorra tisztul le, s jönnek a példabeszédeken próbált nagy társadalmi, történeti vita-drámák, történelmi parabolákba rejtve, és mégis nagyon közvetlenül értelmezhető módon a hatalom és az egyén konfliktusát. Az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán (1975), Káin és Ábel (1978), A szuzai menyegző, a Perzsák (1981) időtlenné teszik a konkrét kor bajait, egyetemes értékűvé emelik a helyi tragédiákat. A szerepvállaló ember, az erkölcsi alapkérdésekre választ kereső személyiség - ahogy az író is - magával is megmérkőzik.

Sütő András nem kis belső vívódás, több évtizedes önemésztés után látja be, hogy közéleti szerepvállalásának, szerkesztői, országos politikai érdekvédő munkájának a diktatúrában csak negatív lehet a mérlege. A szó, az anyanyelv marad az utolsó menedék és az az erkölcsi nagyság, amely a bunkósbottal közeledő csőcselék elé is odaáll a fajtája, hite, tehát a humánum védelmében.

Antall István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu