Életüket szentelték a faluért

Pusztamonostoron még most is szeretettel emlékeznek vissza a Krisztus Királyról Nevezett Népművelő Testvérek Társaságának rendjére, mely 1928-ban Balázsovich Oszkár, máltai lovag jóvoltából telepedett meg a faluban. A Balázsovich-kúria és a körülötte elterülő gyönyörű tizenhat hektáros park a nővéreknek ideális környezetet biztosított ahhoz a munkához, amit mintegy két évtizeden keresztül a faluért és az ifjúság neveléséért tettek - tudtam meg Bense Lászlótól, aki kisfiúként rendszeresen ministrált a templomban.

A Népművelő Nővérek első négy tagja a Szociális Testvérek Társaságának rendjéből vált ki azzal a céllal, hogy a nagy nyomorúság között élő vidéki lakosság életét megkönnyítsék. Rott Nándor akkori megyés püspök Kurits Adalberta anyát bízta meg a rend vezetésével.

A Népművelő Nővérek sokrétű munkát végeztek a faluban, és később az ország más részein is. Tanítónők, óvónők, háztartási munkát végzők egyaránt dolgoztak a rendben. Állandó óvodát tartottak fenn Pusztamonostoron, rendszeresen felkészítették az iskolás gyerekeket az elsőáldozásra. Néhány nővér megtanulta a kosárfonást és kukoricacsuhé-készítést, ami hasznot hozott az asszonyoknak és a férfiaknak is. Kosarakat, szatyrokat, lábtörlőket, szőnyegeket, később fotelokat, asztalokat készítettek.

A Szent László Házban női szeminárium működött, tanítási szünetekben itt képezték az ifjúsági vezetőket. A lányokkal Kalász egyesületet szerveztek, amely később átalakult Mária Kongregációvá. Kruss Etelka anya a fiataloknak ismert klasszikus színműveket tanított be, melyeket szabadtéri előadásokon mutattak be. Ezzel elősegítették a kulturális fejlődést.

A Népművelő Nővérek öt helyen működtek az országban, az volt a céljuk, hogy a vallás felé tereljék a lányifjúságot, ezen keresztül hasznos munkára tanítsák őket. Szerveztek bentlakásos tanfolyamokat is, Egerben menhelyi elhagyott gyerekekkel foglalkoztak. Nyaranta kiadták a főépületben található szobákat, ebből kevés bevételhez jutottak.

A háború alatt is hihetetlen bátorságról tettek tanúságot a nővérek. Etelka anya vöröskeresztes szalaggal a karján, orvosi táskával járta a falut, és ellátta a betegeket, a haldoklókat. Szép csendben élték az irgalmasságot. Szegények voltak, de mindig tudtak valamit adni a másik embernek.

"A bombázás alatt lementünk a pincébe a gyerekekkel, ahol nagyon féltünk. A hívek jóvoltából mindig tudtunk mit enni, mert a falu népe összeadta a részünkre a napi betevő falatot. Egy pesti kofaasszony, akinek standja volt a fővárosban, rendszeresen hozta nekünk az élelmiszercsomagokat" - emlékszik vissza Michaela nővér a legnehezebb időkre.

A háború után nagy volt a szegénység. Két hatalmas tűzhelyen háromszáznál is több adag ingyenebéd gőzölgött nap mint nap az iskolások és a szegény gyerekek részére. Etelka anya és Adalberta anya kapcsolatba léptek a dán vöröskereszttel, akiktől teherautószámra kapták a nélkülözhetetlen élelmiszercsomagokat, evőeszközöket, pokrócokat. Nyáron Budapestről szegény gyerekek érkeztek hozzájuk üdülni, majd a hideg beálltával Michaela és Jozefa testvér a falubeli asszonyokkal külföldről kapott ruhaanyagokból téli kabátokat varrt a gyerekeknek.

Mindezért a helytállásukért Adalberta anyát bebörtönözték azzal a váddal, hogy "kapitalista országgal szervezkedett", ráfogták, hogy "államellenes tevékenységet folytatott", és Kistarcsára vitték. Ezekben a nehéz időkben Etelka anya tartotta össze a közösséget, akit a falubeliek házról házra bújtattak, nehogy az ávó megtalálja őt.

1950-ben a gyerekeknek haza kellett menniük, az állam elkobozta az élelmiszertartalékot. A deportálások során ide is sok nővér érkezett, akiknek ellátásáról a falu gondoskodott. A szétszóratáskor ők is szétszéledtek az országban, többen Budapesten helyezkedtek el családoknál vagy óvodákban. Michaela testvér hazakerült Békéscsabára, Gabriella testvérrel együtt. Életük világító lámpásként telt a kommunizmus évei alatt. A Népművelő Testvérek Társaságának utolsó tagja, a kilencvenhat éves Michaela testvér Újkígyóson él egy szociális otthonban.

A pusztamonostoriak ma is szeretettel emlékeznek vissza a nővérek áldozatos munkájára, és minden évben Krisztus király ünnepén emlékmisét tartanak templomukban. A volt kastélyépület kopott falai már nem árulkodnak arról, milyen szép élet lehetett itt a múlt század elején, az egykori gyönyörű kastélykertben nyoma sincs a bokroknak és a nyíló virágoknak. De amit a lelkekben akkor elvetettek a nővérek, talán nem hullott köves talajra, és egyszer tízszeres, százszoros termést hoz majd.

Szöveg és kép:

Rózsásné Kubányi Andrea

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu