Tűnődések a hétről

Téma variációkkal

Amikor torkig vagyunk a teljesen átpolitizált hazugságok, ferdítések özönével, megrontott hétköznapokkal, sokszor riadtan keressük a menekvés lehetőségét. Néha valamelyik művészet rejti a kiutat, máskor vidám, baráti együttesben találunk együttérző társakra, olykor segít egy séta.

Hetek óta vadásztam könyveim dzsungelében - unokáim ittléte után jóval átláthatatlanabb - Bruno WalterTéma variációkkal című önéletírását. A XX. század egyik legnagyobb karmestere volt, nagyot dobbant a szívem, amikor megszereztem vezényletével Beethoven szimfóniáit. Akkor kezdtem emlékezni erre a lenyűgöző önvallomásra, amely megjelenése óta, tehát negyven éve valamiképp visszhangzik szívemben, mint az emberiség és a béke üzenete. S mennél inkább hiányzik az életünkből az emberség és a megbékélésre való készség, annál inkább szükségét éreztem, hogy elolvassam, s mint egykor, az a meggyőződésem erősödjék, hogy a nehéz helyzetekben sem vész el a remény.

Már negyven évvel korábban elképesztett a nagy zenész alázata. Szolgálta a zeneirodalom nagyjait, és akikben hasonló törekvést érzékelt, azokról a szeretet hangján szólt. Soha nem írt hosszan egyetlen művésztársáról sem, ami, valljuk meg, ritkaság. A legnagyobbak általában nem mentesek a féltékenységtől. A másik nagy kortárs karmester, Wilhelm Furthwängler például fölöttébb negatív kicsengésű tanulmányt írt Arturo Toscaniniról, aki talán valamennyiük közül a legnagyobb volt. Róla Bruno Walter őszinte elragadtatással nyilatkozik, azonos meggyőződésüket is értékelte.

Mi is volt a közös ebben a generációban, amely az európai kultúra fényes korszakát teremtette meg? (Akkor Európa a szellem és nem a pénz földrésze volt.) Mindenekelőtt a legnemesebb emberi érzések elkötelezett védelme. A történelem jól ismert eseményei alaposan próbára tették őket, sokan - Thomas Mannal az élen - menekülni kényszerültek, de eszményeikhez szorongattatásaikban is hűek maradtak. Bruno Waltert és szeretteit az első világháború utáni szélsőbaloldali hatalomszerző kísérletek éppúgy megpróbálták, mint a Hitler hatalomra jutása után történtek. Az erőszakot nemzedéktársaival együtt az ember rendeltetése megcsúfolásának tekintette. (Mit szólnának ezek a művészek, ha a mai eseményekkel szembesülnének?)

Közös volt bennük az egységes világkép, az rendezett és harmonikus világ látomása, s az a meggyőződés, hogy benne küldetésük van, amelyet tehetségük mozgósításával teljesíteniük kell. Talán ezért is emelték olyan magasra művészetük színvonalát. Kodály Zoltánt éppolyan küldetéses embernek láthatjuk, mint a lelke démonaival küzdő Gulácsy Lajost, vagy éppen Paul Claudelt és Chestertont.

Aztán a hagyományok, a lélek áttetsző voltának tisztelete. Emlékezetesen szép, ahogy Bruno Walter leírja, miért szerette annyira azt a Salzburgot, amelyet a száguldó autókból csak lassítva lehetett megismerni, amikor a külföldiek visszatértek a környékről és "tömött sorokban jöttek át a szép hídon, lenéztek a rohanó Salzachra, messze néztek az Unterberg nagyszerű sziluettjére, egészen a Felsőspielhausig. És esténként jellegzetes helyi népviseletükben szoros sorfalat álltak a kíváncsi salzburgiak, megbámulták az érdekes idegenek ünnepélyes, végtelen felvonulását."

Hasonlítsuk össze ezt az idilli leírást egy másik képpel, amikor néhány év múlva nyitott kocsiban Hitler suhant be Ausztriába: az út szélén akkor is ott álltak a kíváncsiskodók, ám esténként nem Mozart szólalt meg, hanem romboló, felheccelt tömeg törte be a kirakatüvegeket, majd halált hozó lágerek kapui nyíltak meg a menetek tagjai előtt.

A "hang", amelyről Márai Sándor írt a Sértődöttekben, itt-ott ma is hallható. Ne erre a rikácsolásra figyeljünk, hanem Mozartra, akit Bruno Walterék olyan tündökletesen szólaltattak meg!

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu