AZ ESZTERGOMI KERESZTÉNY MÚZEUM KINCSEI

Szentháromság-ábrázolások

Szentháromság vasárnapja egyike az Úr ünnepeinek: társa még az úrnapja, Jézus szíve, Krisztus király és a Szent Család ünnepe. Az első kettő fontossága (és léte) sohasem kérdőjeleződött meg: még V. Piusz pápa egyházi ünnepnapokat érintő reformja alatt sem.

Szentháromság vasárnapját frank-gall hatásra már több mint ezer éve a pünkösd utáni első vasárnapon tartjuk. Később az avignoni fogság idején, pontosabban 1334-ben XXII. János pápa az egész egyház számára kötelezőnek írta elő. Az ünnep eredete a régi időkbe nyúlik vissza, amikor - különösen Hispániában és Galliában - még az arianizmus elleni harc hívta életre. Manapság inkább bevezeti az évközi időszakot, illetve átvezeti az egyház igehirdetését a feltámadásból az évközi időszakra.

Az arianizmus veszedelme elleni háború a művészeket sem hagyta tétlenül. Összefoglalólag azt lehet mondani, hogy ahol megjelent valamilyen formában a Szentháromság tagadása, ott nemsokára megszülettek a három isteni személyt gazdag ikonográfiával láttató művek. Így történt ez orosz földön is, ahol a tagadás a trojka-ikonok létrejöttéhez járult hozzá. Nyugat-Európában ez a jelenség a középkori szekták, majd a reformáció idején érte el csúcspontját. Az esztergomi Keresztény Múzeum művei közül szemezgetve megállapíthatjuk, hogy a Szentháromságot (a templom titulusának felelve meg) oltártáblákon, illetve önálló festményeken is láthatjuk. Az előbbire jó példa a Felsőerdőfalvi festő 1490 és 1500 között készített Szentháromság-oltára, amely a hasonló nevű szepesi falu templomából került előbb Kassára, majd 1896-ban a budavári Mátyás-templomba. Az oltárt innét vitték el restaurálni 1943-ban; kiegészítésekkel is ekkor látták el. 1961 óta pedig mint letét képezi a Keresztény Múzeum gyűjteményének részét. A középkép a Szentháromságot két angyallal ábrázolja: az Atya trónon ül, előtte pedig a keresztre feszített Jézus.

Niccolo da Foligno (1430-1502) hasonló módon mutatja meg nekünk Istent: csak az angyalok számát növelte meg. A Bertinelli-gyűjteményből elszármazott mű egy oltár felső, középső részén helyezkedhetett el. Ma az alkotást igen erősen restaurált, illetve kiegészített állapotban tekinthetjük meg: a kerete nagyrészt új, a háttere megújított, csak az Atya feje érintetlen.

A jelen írásunkban tárgyalni kívánt festmény egy XVIII. századi osztrák munka, amelyet az 1934-es restaurációja előtt a budapesti Zsidó Múzeum cserélt el az egyházi intézménnyel. Alkotója az a Johann Ignaz Cimbal (1722-1795), aki Maulbertsch kortársaként késő barokk freskófestőként jeleskedett. Magyarországra a veszprémi püspök, Koller Ignác hívta. A megváltás allegóriáját a palota kápolnájába készítette. Az Atya figuráját máskor is hasonlóképpen, hosszú szakállal, öregen festette meg: így Martonvásáron és Peremartonban. A Keresztény Múzeum műve több ikonográfiai típust is magába olvaszt: itt elegendő csak Krisztus pietaszerűen hátrahanyatló alakjára gondolni. Isten Fiát tehát az eddigi példákkal szemben nem megfeszítve látjuk: a keresztet a lába alatt, a megváltás egyetemességét jelképző glóbuszon találjuk.

Dragon Zoltán

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu