Zebegényi pillanatkép

Lehetne római is, a kis Aventinus dombjáról, ahol többször jártam, de az ajtón túl az esti vonat (a képen) azonnal Zebegénybe indult. Velem és korábbi emlékeimmel, amelyek abból az esztendőből kísérnek, amikor Szőnyi István festői világát megismertem. Az esti vonat az egyik festménye, amely sohasem enged el, amíg egyszer nem találkozunk a Hídon túl.

Még a híd aluljárója villan elém zebegényi vándorutamon, s a töltés, ahol a vonatok robognak. Naponta több, sok utassal, s tán egyik sem kérdi közülük: az az egyetlen vonat ott, a Szőnyi-emlékházban merre veszi útját? A Nyugati pályaudvarra vagy tovább - tereken, időkön túl a végtelenségbe, ahonnan a művészet érkezik, a halhatatlanság - Isten szívének centrumából...

Itt vannak a római ház képei is tehát Zebegényben. A művész Zsuzsa lánya édesapjára emlékezik a kiállítással, meg az eltűnt időkre; gyermekkorára, érzelmek kertjére, a kispadra, arra a fehérre, amely új korszakot szabott a magyar művészetben - európai látomással.

Megállok a padot ábrázoló képnél. Alkonyórában a fehérsége még tisztább és árnyaltabb lesz, s elhiszem, hogy a fehér valóban valamennyi színt magába öleli.

Talán ez az egyetlen színe a gyermekkornak. Miért ne lehetne? A százszínű lehetőség kiindulási mélysége. Mert mély ez a szín a Szőnyi-képen, bármennyire sugárzó. Igazán csak a mélységből sugárzik minden művészet. Az élet emléke is, sok év után a gyermekkor, ha el nem veszett. És a kert, amely a teremtéskor kapta a legbensőbb titkát.

Újra látom Zebegény Szőnyi-örökségét a kerti paddal, esti holdvilággal, háztetők sejtelmes rendjével s a Duna mindig más fényeivel a pannon táj valóságában, hétköznapok "rusztikus" eseményeiben, a kikötött csónak magányában, két üldögélő fiatal töprengő gondolataiban (‘56 után). A töltésen titokzatos sárga világgal az ablakaiban rohanó vonat múzsák szövetségébe hív. A nem változó, örök-szép pillanat mondatja velem (talán Keats, az angol nyomán) Fodor András, a latin-magyar lélek sorait: Tárulj ki kert a tiszta déli égnek! / Az emlékezet istenasszonya / áldja meg újra vállalt szövetséged, / foganjon benned tánc és muzsika (...)/ Míg forma, szín az anyagból megébred / , amíg a hangon átsajdul a lélek, / míg szól a földi madarak szava, / maradjon ég, maradjon égi fészek, / erezze csillámporral a sötétet / bolygó reményünk örök udvara.

Zarándokhely Zebegény - múzsák gyermekeinek. A Teremtés gyermekeinek.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu