Surján László

Valami elmaradt...

A munkás és az ő bére

Általános megdöbbenést keltett a nyugati kollégákban a hetvenes évek elején, hogy egy kezdő tanársegéd Magyarországon csak mintegy ötven dollárt keres. Hogyan lehet ebből megélni? - kérdezték. Nos, nem fizettünk adót: az állam ide se adta, amit el akart venni. A ki nem fizetett bér helyett olcsón adott energiát, oktatást - a bölcsődétől az egyetemig -, közlekedést, lakást, orvosi ellátást. Ez az utóbbi különösen fontos volt. Alkotmányos garanciát is kaptunk rá. Máig benne van az alkotmány hatályos szövegében.

Volt tehát egy részben alkotmányos garanciával rendelkező szerződés az állam és az emberek között. Az 1990-es fordulat során úgy viselkedtünk, mintha mindennek nem lett volna meg az ellensúlya, a gazdasági alapja, azaz hiányozna a kiadás befizetési oldala. 1987-ben bevezették a személyi jövedelemadózást, ami alapjaiban megváltoztatta a szerződést. Megszületett az általános forgalmi adó is, de az említett szerződés újratárgyalása nem történt meg. Európa értelmes döntésnek látta a korszerű adónemek bevezetését, elismeréssel beszélt róla. A részletekre senki nem figyelt, még mi, érdekeltek sem. Sokan azt hittük, hogy a kommunista múlt felszámolásáról van szó.

Igaz, akkor is nagy hiányok jellemezték az államháztartást, hatalmas adósságteher nyomta az országot, tehát nem is volt mód arra, hogy a lakosságra terhelt költségek fejében arányos béremelés következzék. Ráadásul rohamosan csökkent az állam munkaadói szerepe, sokaknak az európai magántulajdonos lett a kenyéradó gazdája.

Jól írja le a helyzetet ez a szép régi kifejezés: kenyéradó gazda. Kenyeret ugyanis kapunk, de valós bért nem. Az új tulajdonos viszont már nem költi a pénzét a ki nem fizetett bér fejében a közszolgáltatásokra. Ha jogilag nézzük: miért is költené? Azért jött ide, mert itt olcsó a munkaerő. Még mindig jobb ez a fizetés, mint a munkanélküliség - gondolták sokan, s komoly bérfeszültség, sztrájkhangulat csak az állammal szemben alakult ki, nemegyszer kitapintható pártérdekek mentén. A magánszektorban nem működnek szakszervezetek, s ezt az alkalmazottak sem igénylik, hiszen érdemi jót nem kaptak soha a magyar szakszervezetektől.

A helyzet tehát érthető, de velejéig igazságtalan. Az evangéliumi szocializmus csak a Mestert idézheti: "... méltó a munkás a maga bérére." Lukácsnál ez a megfogalmazás az igehirdetőkről szól (Lk 10,1-9), de aligha követünk el hibát, ha általánosítjuk.

A méltóság tehát nyilvánvaló, a lehetőség azonban ettől még nem adott. Nincs mód arra, hogy az államot valamely külső forrásból úgy konszolidálják, mint egy bajba került bankot. Az állam a velünk kötött szerződést soha fel nem mondta, követelésünk tehát jogos. A társadalmi igazságosság nem állítható helyre a probléma megoldása nélkül. Ha igazságosabb és testvériesebb Magyarországot akarunk, valami megoldást feltétlenül találnunk kell. Az esélyek mérsékeltek...

Lehetséges - és feltehetően szükséges is -, hogy az árak részben a szolgáltatás tényleges értékéhez, részben az unió többi államában kialakult szintekhez igazodjanak. A közszolgáltatások esztelen privatizációja miatt azonban már az ebből fakadó bevétel sem az államé, általános bérreformot az államtól tehát nemigen várhatunk. A hazai szakszervezeti mozgalom gyengesége, tekintélyvesztése és átpolitizáltsága miatt jogos követeléseiknek a kisemmizettek nem tudnak érvényt szerezni.

A kérdés uniós tagságunkkal több szempontból is összefügg. Egyrészt nem magyar jelenségről van szó: a régió egészének súlyos gondja ez. Másrészt az a tisztességtelen haszon, amely az alacsony bérek miatt válik lehetségessé, többnyire az unióhoz tartozó multinacionális cégeknél csapódik le. Harmadrészt az alacsony bérek elől elmenekülő munkavállalók legtöbbször egy másik uniós ország számára takarítják meg az oktatás költségeit, és járulnak hozzá az ottani nemzeti össztermék növekedéséhez. Uniós problémáról van szó tehát, s ennek fényében az a felzárkóztatási program, amely az unióban tőlünk függetlenül létezik, felfogható egy konszolidálási programként is. Ha tehát az unió különféle szervei hajlandók ezzel a kérdéssel foglalkozni, nem arra kell készülniük, hogy új kiadási tételeket fogadjanak el, hanem arra, hogy az említett szempontok érvényesüljenek a kohéziós, azaz felzárkóztatási programban. Az egészségügy alkotmányos garanciái miatt indokolt, hogy ez az ágazat az eddig elképzeltnél jobban részesedjék a programban, egyebekben pedig arra kell figyelni, hogy olyan pályázatok nyerjenek, amelyek révén nő a megtermelt érték. Szétosztania ugyanis az állam és a magántulajdonos is csak azt tudja, amit megtermeltünk. A termelés felfutását össze kell kötni a bérek felfuttatásával. Nem kellene egy éhséglázadásra várni. Most érvelünk, javaslunk, de a nyomásgyakorlás egyetlen törvényes eszközéről sem mondunk le, hiszen méltó a munkás a maga bérére.

(A szerző európai képviselő, a KDNP alelnöke)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu