Jelentés a megvalósult abszurditások világából

Emlékezés XIII. Leó pápa enciklikájára

Megfogalmazása után száz évvel is minden elképzelhetőnél aktuálisabb XIII. Leó pápa Rerum novarum című enciklikája - hangzott el azon a megemlékezésen, amelyet az apostoli körlevél 1891. május 15-ei kibocsátásának évfordulója alkalmával rendezett Budapesten a Munkástanácsok Országos Szövetsége. Az előadók - Bogár László egyetemi tanár, Palkovics Imre elnök - a globalizáció és a keresztény szociális tanítás konfliktusáról fejtették ki véleményüket. Beran Ferenc teológiai tanár pedig az enciklika napjainkig ható üzenetéről beszélt.

Leó pápa a XIX. század végén drámai éleslátással fogalmazta meg a munka és a tőke közötti feszültségeket, amelyeket a világ akkori urai nem észleltek, s amelyek később a fasizmus és a kommunizmus térhódításához vezettek. A mai globalizált világot ugyanaz a gátlástalan logika vezeti, vagyis a nemzetek fölötti hatalommal rendelkező tőke kizárólag a növekedés mértékében érdekelt, csak az üzemgazdasági költségeket hajlandó figyelembe venni. A külső természetben és az ember belső természetében (a kultúrában) okozott - akár két nagyságrenddel is nagyobb - kárt a társadalomra hagyja, függetlenül attól, hogy a növekedés ökológiai hatását a társadalom el tudja-e viselni? A létroncsolás mára már hétköznapi rutinná vált, s a bennünket körülvevő mikrokörnyezetben is átéljük a megvalósult abszurditások világát.

Hogyan kerülhetett az emberi létezés, a nyugati civilizáció és az általa uralt világ ebbe az abszurd helyzetbe? A tiszta levegő adásvétel tárgya lett, a vízért már most is háborúk dúlnak, a termőföldről - aminek óriási értéke van - nem is beszélve. Fogalmunk sincs, mi történik az ökológiai, humán, egészségvagyonunkkal!

Az emberiség történelmében a szakralitásra épülő társadalom végtelenül tisztelte a külső természetet, megpróbált harmóniában élni vele, s ugyanezt tette saját belső, szociokulturális szövetrendszerével is. Az emberek között kialakult tulajdonviszonyok nem azt jelentik, hogy a tulajdonommal bármit tehetek. Nemcsak ember és tárgy közötti, hanem emberek közötti viszonyokról, közös felelősségről van szó - szerepel az enciklikában. Csak abban az esetben működtethetők a szakralitás törvényei szerint, ha abban ez a kettős - az emberi létezés külső és belső természetével szembeni kölcsönös - felelősség nyilvánul meg. Az elmúlt ötszáz év során, születésének első évszázadától a tulajdon, a tőke egyre inkább elveszti ezt a szakrális mélységét, s ha a globális hatalmat nem korlátozzák a munkaerő-tulajdonosok, akkor intézményei segítségével cinikus, gátlástalan módon deszakralizálja a világot.

Kényszerítő erejét a multinacionális vállalatok közvetlen vagy közvetett diktátumaival gyakorolhatják. Fegyelmező intézményei - a Valutaalap, a Világbank, a különböző hitelminősítők - is rendelkezésre állnak, de legsúlyosabb az "értelmező diktatúrája". A globális média ugyanis a lelket pusztítja, mivel hazug fogalmakkal, hazug értelmezési keretbe helyezi a világot. Így sikerül szabadságnak és felemelkedésnek álcázni azt, ami diktatúra, és izgága alakoknak feltüntetni azokat, akik szeretnék felhívni a figyelmet arra, hogy mi is történik velünk.

Pedig fel kellene ismernie a magyar társadalomnak is, hogy az a berendezkedés, amely a rendszerváltás rendszereként demokráciának, jogállamnak, piacgazdaságnak igyekszik magát feltüntetni, valójában a globális hatalomgazdaság kíméletlen diktatúrája, az úgynevezett kiszolgáló komprádor elit segítségével. Napról napra tapasztaljuk a közbeszéd válságát is, amelynek során a társadalom mint közösség képtelen önmagával beszélgetni. Emellett a komplex újratermelési válság hatásai is évtizedek óta sújtják a társadalmat.

A rendszerváltás elitje nemcsak hogy választ nem adott ezekre a súlyos roncsolási folyamatokra, de a kérdéseket sem tudta igazából megfogalmazni. A legmélyebb oka ennek a pusztulási folyamatnak a bizalom, az odafordulás, a szolidaritás, az együvé tartozás, a "szeretetstruktúrák" hihetetlen erejű szétroncsolódása. Ennek az állapotnak az anyagi kivetülése a demográfiai lejtő, és egészségvagyonunk pusztulása. A fel nem dolgozott múlt - Trianon, a holokauszt, a kitelepítések, 1956 - szintén roncsolja a nemzedékek lelkét, pedig továbblépni csak a kibeszélt és megértett történelem talaján lehet.

Az 1970-80-as években kezdődött demográfiai zuhanás azóta sem mérséklődött, ma már hatvan százalékkal többen halnak meg, mint ahányan születnek.

A legnagyobb terheket viselni képes réteg, a 35-55 éves férfiak korosztályának halálozási rátája az 1927-es szintre esett vissza. A magyar férfiak 42 százaléka a jelenlegi 62 éves nyugdíjkorhatárt sem éri meg. Ha ezt 75 évre emelik, akkor a "magyar férfiak részéről a nyugdíjkassza problémája automatikusan megoldódik". A tartós betegségek Magyarországon a férfiaknál tíz évvel, a nőknél nyolc évvel hamarabb alakulnak ki, mint a nyugati társadalmakban.

Ha tovább folytatódik az egészségügyi ellátórendszer szétverése, akkor a folyamat már megmaradásunkat veszélyezteti, miközben a kormány reformokról, szociális biztonságunk növekedéséről beszél. A jövedelemtulajdonosokat elvonásokkal sújtják, amelynek következtében a termelési-gazdálkodási feltételeik ellehetetlenülnek, s a vállalkozások tönkremennek. Egzisztenciálisan kiszolgáltatott helyzetükben az emberek egyre kevésbé foglalkoznak jogaikkal, lehetőségeikkel, érdekérvényesítő képességükkel.

A kormány a munkavállalói és a szociális jogok szűkítésében látja a kiutat az általa keltett zűrzavarból, ami ellentétes a keresztény szociális eszmékkel és a társadalmi szükségességgel.

XIII. Leó pápa a Rerum novarumban a piacgazdaság szempontjából sem tekintette a legfőbb jónak a korlátlan profithajhászást. A munka és a tőke konfliktusa helyett azok egymást segítő, kiegészítő, támogató kooperációját tartotta szükségesnek. Körlevelében meghatározta minden társadalmi csoport saját felelősségét, hatáskörét, valamint azokat az alapelveket, fogalmakat, értékeket - az emberi méltóság, az igazságosság, a szegények melletti elkötelezettség elve -, amelyek mentén tevékenységüket gyakorolhatják. A társadalmi feszültségeken, bajokon, traumákon csak a keresztény erkölcsi rend talaján állva tudunk úrrá lenni. "Az egyház a maga részéről soha, semmilyen körülmények között nem fogja megtagadni segítségét: annál több támogatást adhat, minél nagyobb cselekvési szabadságot kap; ezt külön is lássák be azok, akiknek feladata az állam jólétéről gondoskodni" - fogalmazta meg Leó pápa az enciklika zárófejezetében.

Cser István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu