Zavarba ejtő János

Pilinszky Jánosra emlékezünk

Nyolcvanöt éve született (1921. november 27.) és huszonöt és fél éve (1981. május 27.) halt meg Pilinszky János Kossuth-díjas költő, aki 1957-től haláláig az Új Ember munkatársa volt.

Jancsi, vagy János volt ő mindannyiunknak - nekem, a kezdő gyakornoknak is az első pillanattól - a szerkesztőségben. Tudtuk, hogy nagy költő - olvastuk! -, aki szerette, ezért (is) szerette, aki nem, nyilván ezért (is) nem szerette. Előbbieknek, utóbbiaknak is volt okuk, hogy úgy érezzenek iránta, ahogyan. Van abban valami nagyszerű, ha az ember egy zseni társaságában lehet olykor - abszolút kezdőként nekem könnyű volt így éreznem. Van abban valami nyomasztó, ha az ember egy zseni közelében kénytelen dolgozni - akinek, láthatóan nem ér a nyomába. (Ki tudja, én mit éreztem volna, ha akkoriban nem pályakezdő vagyok, hanem olyan idős, mint most...)

János nem volt jó újságíró. Ha a szerkesztője lettem volna, én is sokat szenvedtem volna emiatt. Nehezen írt meg egy hírt, egy tudósítást - úgy, ahogyan azt egy újságban elvárják a munkatársaktól. Szinte mindig képes volt rá, hogy lapzárta után másfél nappal érkezzék meg a megrendelt kézirattal. "De szerintem jól sikerült..." - mondta ilyenkor, az angyali mosoly és az emberi zavartság elegyével az arcán. Istennek hála, mindig volt annyi bölcsesség a lap akkori vezetőiben, hogy belátták: az Új Ember számára Pilinszkyben éppen az az igazi nyereség, hogy nem azt adja, amit várnak tőle. Rossz tudósítást, elavult hírt (amikor erre "kényszerítették"), máskor meg valami elementárisan újszerűt, amitől a kéziratát gondozó szerkesztő majdnem leesett a székéről - mert Pilinszky úgy mutatta fel egy rövid jegyzetben az emberlét drámáját, hogy a szerkesztő (mert ő is ember!) a saját személyes élete fölötti megrendülést élte át - ez gyakorta látható is volt az arcán - és csak percek múlva volt képes kinyögni (visszatalálván a szerepébe), hogy "jó írás, mehet".

Mint a legnagyobbak, Pilinszky János író, költő abban volt nagyszerű, hogy zavarba ejtette olvasóit. Ezt tette utolsó nyilvános szereplése alkalmával is, az Új Ember stábjának író-olvasó találkozóján, Szomathelyen, 1980 decemberében. Az akkori főszerkesztő méltóságteljesen bevezette az estet, aztán mi mindnyájan mondtuk-olvastuk a magunk bölcsességeit - a publikum derekasan állta, tapsolt, amikor kellett, nevetett, amikor poént sejtett, szóval rendben "végrehajtottuk a hallgatókon a magunk művészetét", ők meg illedelmesen tűrték.

Pilinszky volt az ász, ő maradt a program végére. Elkezdte olvasni a verseit. El-elcsukló vékony hangján szólaltak meg a veretes versmondatok, mi meg riadtan érzékeltük, hogy a közönségen valami zavart feszültség kezd úrrá lenni. Éreztük a levegő remegését, attól féltünk, hogy botrányba-nevetésbe fullad az est. De János rendületlenül olvasott. És az értetlenség botrányának kirobbanása előtti utolsó pillanatban egyszerre légritka lett a tér, az eldobott kés is megállt volna a levegőben. Az emberek lélegzetüket visszafojtva hallgatták a költőt. Előző zavarukon túljutva valami mélyebb érzékenységgel hallgatták azt a mutáló kamaszfiú-hangot, amely immár létük legmélyére tapintó szavakat mondott.

Nagy volt a siker. Pár éve valakitől kaptam egy levelet, írója arra hivatkozott, hogy akkor találkoztunk először - és hogy az az este neki életre szóló élmény volt: Pilinszkynek köszönhetően.

János akkor zavarba ejtette őt is, ahogy más alkalmakkor sokakat - köztük többször engem is. Tőle tudom: igazán az Isten is akkor tud minket megérinteni, amikor valaki segít, hogy kiessünk a szerepünkből. János erre volt képes. Ha egyébként nem - minden emberi bűne és gyarlósága mellett -, hát innen tudom: valóban az Isten embere volt.

Kipke Tamás

Pilinszky János

Az ember itt

Az ember itt kevés a szeretetre.

Elég, ha hálás legbelűl

ezért-azért, egyszóval mindenért

Valójában két szó, mit ismerek,

bűn és imádság két szavát.

Az egyik hozzámtartozik.

A másik elhelyezhetetlen.

Bár színem fekete

Végűl mindig Isten útját követtem,

bár színem fekete.

Ezért, ha egyszer elfogadtatom,

úgy leszek az üdvözültek sorában,

mint leeresztett sötét zászló,

becsavart lobogó,

szótlanúl és jelentés nélkűl,

és mindeneknél boldogabban

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu