Vándorének

Jubileumi sorok Csanád Béláról

Verhaeren szelíd papjainak egyike volt; a belga Nobel-díjas verséből - az emlékezetből kilépő -, aki ha élne, a nyolcvanadik évét töltötte volna be. Pap költő volt, lapunk munkatársa. Tíz esztendeje nyugszik sírjában. Béke, jóság volt a lelke álma, kezébe "rózsa illene és pálma". Csöndesen járt köztünk, a dal öröme vigasztalta magányában, a "misztikus szerelem", amely nem engedte, hogy hűtlen legyen. Jaj de nehéz elmondani a lélek / szerelmét, ami túl van az anyag / határain! A megszokott beszédek / egymás után kudarcot vallanak - írta önvallomásként, s ezzel arra is utalt: a csend és a magány sokkal többet jelent számára, mint a siker. Saját magát ekként jellemzi: Minden búcsúzás / mintha utolsó lenne... / Bár szemünk mosolyog / s víg szókat mond a száj, / de mélyről, valahonnan / ismeretlen homályból / elindul keseredve / két árva könnycsepp, / s fejünk félrefordítva / nézünk a messzeségbe... Hányszor láttam így, fiatalkori fényképén, a Központi Szeminárium hallgatói közt, s aztán gondolatokba temetkezve szegedi s pesti szobájában, amikor verset írt, és hirtelen betoppantam, vagy Bécsben, a hószakadásban, Mozart jelképes sírjánál a Szent Márk-temetőben. Úgy éreztem: halállal való eljegyzettségében is az élet leghatározottabb hangú hirdetője, amikor apjáról, anyjáról emlékezik, "a drága kötelességé", amely olykor elviselhetetlennek tűnhet, ha nincs velünk a szeretet. Az irgalom, a végtelenség szomját nem érezzük: Csak aki sorsát elfogadja, / juthat el magasabbra. / Idejét méri végtelennel / s árnyékát átugorja. Azt mondják, senki sem lépheti át az árnyékát. E pásztori költő tudta: vannak fénypartok, árnyékokban is derűs szigetek: Isten nyugalmas percei, melyek képesek földi létünket mindig kitölteni. Ez az erős vágyunk: belenőni / mint az ágak /... természetesen / egyszerűen.

Honnan jött? Az alföldi tájról, annak dalait hordozta, ezek hangolták pásztorsípját. Úgy érzett, mint Móra Ferenc vagy Tömörkény István, pacsirta-szívvel indult, szállt, úgy rúgta el magát e világtól, hogy meg sem rezdült alatta az ág. Csöndessége mégis akként vált erénnyé, hogy bölcsességgel vértezte fel magát: Csak aki bölcs, az tud ma élni, / aki tudja, hogy mi a cél, / érti a dolgok lényegét, és / szenvedésben sem alél. Így érte meg a kilencvenes évek magyar keservét, és saját betegségét, a "nagypénteki változatokat", s kívánt boldog ünnepet a hazának: Remény forrása voltál, / emlékek kútja lettél. / Mi lenne, hogyha újra / igaz magadra lelnél. / Ha végre észrevennéd, / megcsaltak, meggyaláztak, / s nem jó tanácsadó a / vigasz helyett a bánat. Lázadása krisztusi: szívből induló, "újra hívás", "zarándok új remény".

Csanád Béla költészetében kezdettől az égi üzenet visszhangzik. Fejlődése az üzenet továbbadása: pap költői hivatás, hogy mindenben meglássa, amit a szegedi alsóvárosi templom építészeti remekében egyetemes érvénnyel észrevett: Nincs tehetetlen kő, ha értelem / veszi munkába! Szárnyal, énekel / minden atom és mind a négy elem: / a föld, a tűz, a víz, a levegő, / melyek szövetségéből a falat / építették, hogy imádság legyen... Ebben rejlik művészetének másik titka - az egyszerű dal mellett: az értelemben, a lírai invencióban, amely Róma, észak és dél tájain összeköti őt a szépség történetével, a keresztény európai örökséggel, a lélek mély kútjával, a szeretet szolidaritásával - egyszerűen, tisztán akkor is, ha bukásaink a legfájdalmasabbak. Ezzel a létérzéssel fordítja Hessét, Rilkét, a keresztény himnuszokat.

Nem úgy mentél el, mint a többiek / a földön, akik elhagyják a házat - írja Nagyboldogasszony című versében. Finom analógia-sejtése ez az ő halálának is: akit életében örök anyjaként szeretett, tisztelt, biztosan mellette áll agóniájában, amikor vándorénekét újrakezdi, s a kispásztor: a költő elindul az égi Betlehembe. Biztosan megérkezett.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu